Azzal sarkon fordult, és kijelentését tettekkel is megerősítve a hálószoba felé indult.
— De minden úgy történik, ahogy én akarom — tette még hozzá az ajtóból visszanézve. — Ez a lakás az enyém. Itt fogok élni. Egyedül. Holnap beadom a válópert.
Magára csukta az ajtót, kint hagyva őket a félig felszeletelt tortával és a romba dőlt elképzeléseikkel együtt. A falakon átszűrődött Katalin felháborodott rikácsolása és Márk ingerült, széteső hangja, de Eszterből mintha egyetlen hang sem jutott volna el hozzájuk. Kinyitotta a szekrényt, elővette a bőröndöt, és pakolni kezdett. Hosszú esztendők óta először érezte, hogy nem szorítja a mellkasát láthatatlan bilincs — halvány, de őszinte mosoly ült ki az arcára.
A költözés meglepően gyorsan ment, ráadásul minden felesleges szó nélkül. Csak a saját ruháit, néhány személyes tárgyát és a könyveit vitte magával. A közösen vásárolt holmikat, bútorokat, műszaki cikkeket nagylelkűen ott hagyta Márknak. Nem akart már vitázni semmin. Másnap reggel már az örökségként kapott lakás kulcsát forgatta a zárban. Amint belépett, az első dolga az volt, hogy az interneten megbízható ügyvédi irodát keressen, és időpontot kérjen egy konzultációra a válás ügyében.
Nem sokkal később megismerkedett a szemközti lakóval is. Az ajtó kinyílt, és egy apró termetű, törékeny idős asszony állt előtte, gondosan vasalt háziköntösben. A haja szigorú kontyba fogva, a tekintete élénk és kissé csibészes.
— Te vagy hát Eszterkém — szólította meg minden bevezetés nélkül. — Erzsébet vagyok. Szólíts csak nyugodtan így. Ilonával hat évtizeden át barátnők voltunk. Gyere át egy teára, örökös. Meséld el, hogyan készülöd elhessegetni a keselyűket.
Esztert meglepte a közvetlenség, de elfogadta a meghívást. A szomszéd lakása szinte tükörképe volt az övének, csak éppen tele élettel: csipketerítők, régi fotók, frissen főtt kávé és sütemény illata lengte be a teret.
— Ilona sokat beszélt rólad — mondta Erzsébet, miközben régi porceláncsészékbe töltötte a teát. — A gyenge férjről és az energiát elszívó anyósról is. Aggódott érted. Azt hajtogatta: „Erzsi, figyeld meg, ez a lány még meglep mindenkit. Acél van benne, csak folyton hajlítják. De eltörni nem lehet.”
Eszter szíve összeszorult. Úgy hallgatta az idős nőt, mintha egy rég nem látott rokon szólna hozzá.
— El akarják venni tőlem a lakást — vallotta be halkan. — Azt állítják, rászedtem őket.
Erzsébet felhorkant.
— Rászedni Ilonát? Ugyan már! Ő még onnan fentről is rendet tenne egy tárgyalóteremben. Nyugodj meg. A végrendelet jogerős okirat, nem holmi pletyka. Keress jó ügyvédet, és ne hagyd, hogy kibillentsenek. Lesz majd zsarolás, fenyegetés, sárdobálás. A te mottód mostantól: „Higgadtság mindenekfelett.” Ahogy a mesebeli Karlsson mondta — tudod, aki a tetőn lakott. Majdnem, mint mi.
Eszter felnevetett. Hosszú hetek óta először tört fel belőle ilyen könnyed hang. Erzsébet társaságában a helyzet már nem tűnt olyan félelmetesnek.
A „keselyűk” valóban hamar akcióba léptek. Márk és Katalin ügyvédet fogadtak, egy nyugtalan tekintetű, sima modorú férfit, aki azt javasolta, próbálják meg érvényteleníteni a végrendeletet. Lázasan kezdtek „bizonyítékokat” gyűjteni: Eszter régi szomszédait faggatták, hátha előkerül valami rosszindulatú szóbeszéd, felhívogatták kevés barátnőjét is.
Andrea szinte naponta telefonált. Hol zokogva kérlelte, hogy „gondoljon a család becsületére”, hol dühödt átkokat szórt rá, és isteni megtorlással riogatta.
Eszter azonban — ügyvédje és Erzsébet tanácsait követve — hajthatatlan maradt. Telefonszámot cserélt, és a volt férjével, illetve annak családjával kizárólag jogi képviselőjén keresztül érintkezett.
A per hónapokig húzódott. Márk és Katalin számára ez az idő a reménykedés és az intrikák időszaka volt. Eszternek viszont az újjászületésé. Teljes energiáját a lakás rendbetételére fordította. Nem akarta kiölni a falakból a múltat, inkább megőrizni a hely szellemét. A parkettát újracsiszoltatta; amikor rálépett, ismét megnyikordult, de most már barátságosan.
Néhány régi fotelt kárpitoztatott újra, és talált egy mestert, aki életet lehelt a sarokban álló zongorába. Esténként leült mellé, és a gyerekkorából ismert dallamokat játszotta rajta, miközben lassan úgy érezte, végre a saját életének ritmusára kezd el lélegezni.