Esténként leült a hangszerhez, és a gyermekéveiből ismerős, egyszerű dallamokat idézte fel rajta. A szalonban továbbra is dolgozott; a régi vendégek pedig, akik végignézték az elmúlt hónapok megpróbáltatásait, most örömmel tapasztalták, mennyit változott. Arcán nyugalom ült, mozdulatai biztosabbak lettek, és mintha belülről világított volna.
Egyik este, amikor fáradtan hazaért, meglepetten látta, hogy Márk az ajtaja előtt várakozik. A férfi arca beesett volt, tekintete zaklatott.
— Eszter, beszélnünk kellene — kezdte halkan, a tekintetét kerülve.
— Nincs miről tárgyalnunk — felelte nyugodtan. — Ami intéznivaló maradt, azt az ügyvédek rendezik.
— Kérlek, hallgass meg! — lépett közelebb. — Rájöttem, mennyit hibáztam. Anyámnak sem volt igaza… és nekem sem. Ostobán viselkedtem. Sajnálom. Kezdjük újra! Elköltözöm tőle, itt fogunk élni kettesben. Megígérem, mindent jóváteszek.
Szavai könyörgők voltak, de Eszter a szemében nem őszinte bűnbánatot látott, hanem riadt számítást. Nem a szív szólalt meg benne, csupán a veszteségtől való félelem.
— Már késő, Márk — mondta csendesen, miközben kinyitotta az ajtót. — Amikor arra kényszerítettél, hogy bocsánatot kérjek azért a megaláztatásért, amit én szenvedtem el, akkor választottál. Nem engem. Most én sem téged választalak. Isten veled.
Az ajtó halkan, de végérvényesen zárult be mögötte. Ez volt az utolsó búcsú.
A bíróság végül minden alapot nélkülözőnek minősítette Márk és Katalin keresetét. Az ügyvédjük vállat vont, felmarkolta a díjazását, és eltűnt a színről. Az örökség Esztert illette, a válást pedig rövid időn belül kimondták.
Az élet nem látványos csapással sújtott le rájuk, nem taszította őket nyomorba vagy rács mögé. Sokkal kifinomultabban rendezte a számlát: pontosan azt kapták, amire annyira vágytak.
Márk visszaköltözött az anyjához, a régi gyerekszobába, ahol ismét Katalin gondoskodó, ám fojtogató felügyelete alá került. Az asszony végre kizárólagosan birtokolhatta a fiát. Gondosan elkészítette a diétás reggeliket, ellenőrizte, felvette‑e a kabátját, és számon kérte, miért ér haza későn.
Ám a várva várt idill helyett csak ingerültséget és kiábrándultságot talált a fia arcán. Az a kis világ, amelyet Eszter türelmének romjaira próbáltak felépíteni, lassan mindkettőjük számára szűk ketreccé vált. A „Pjatyorka” csacsogó Rékája pedig élvezettel adta tovább a hírt: „Márk bizony hazamenekült a tehetős feleségétől, vissza az anyai szárnyak alá.”
Eszter ezzel szemben kivirágzott. Nem mélázott többé borospohárral a kezében az ablak előtt. Mindennapjai egyszerűek voltak, mégis valódi tartalommal teltek meg. Szoros barátság szövődött közte és Erzsébet között; gyakran ültek le teázni, és hosszasan beszélgettek bármiről — almás pite receptjéről éppúgy, mint a világegyetem tágulásáról, amelyről Erzsébet tudományos folyóiratokban olvasott.
— Tudod, kedvesem — mondogatta ilyenkor Erzsébet — a galaxisok egyre távolodnak egymástól. Mégis akadnak emberek, akik egész életükben a saját sértettségük szűk világában rekednek. Milyen kár érte, nem igaz?
Eszter továbbra is dolgozott, mert örömét lelte benne. A kezei, amelyek korábban mások szépségét formálták, most az otthonát tették barátságossá. Nem kutatott lázasan új szerelem után, de nem is zárkózott el a lehetőségtől.
A legfontosabb leckét megtanulta: önmagát megbecsülni. A lakás, amelyet bölcs nagynénje hagyott rá, nem csupán falakat és mennyezetet jelentett számára, hanem biztonságot is — menedéket mások rosszindulatától és a saját bizonytalanságaitól.
Egy délután, miközben az ablakpárkányon sorakozó virágokat locsolta, átpillantott Erzsébet lakásába, és ismerős arcot fedezett fel: a szalon egyik művelt, visszafogott vendége ült az asztalnál.
Nevettek, teát kortyoltak, élénken vitatkoztak valamin. Hamar kiderült, hogy régi barátnők. A világ néha meglepően kicsi, ha a megfelelő emberek keresztezik egymás útját.
Vajon mindenkinek jut az életében egy saját „Katalin”, aki próbára teszi? És vajon mindenkinek megadatik egy bölcs segítő, mint Erzsébet? Talán ott vannak körülöttünk — csak észre kell vennünk őket, mielőtt túl késő lenne.