— …de boldogtalan. Egy gyenge férfi mellett él, az anyósa pedig lassan felőrli. Azt szeretném, ha lenne saját otthona, saját pénze. Hogy végre egyenes háttal tudjon járni, és ne legyen kiszolgáltatva senkinek. Legyen ez az ő erődje.” Így fogalmazott.
Eszter szemét elhomályosították a könnyek. Az a távoli rokon, akivel alig volt kapcsolata, tisztábban látta a helyzetét, mint az, aki nap mint nap mellette élt. Ilona nem csupán egy lakást és egy jelentős összeget hagyott rá. Lehetőséget adott neki arra, hogy újrakezdje.
Miután átvette a hivatalos másolatot és meghallgatta a szükséges teendőket, kilépett az épületből. A lába mégsem hazafelé vitte. Egy emeletet felment, és hosszú percekig állt a sötét, bőrrel borított, masszív tölgyfaajtó előtt. Ez volt az a határ, amely mögött egy másik élet várta. Az ő menedéke.
Amikor belépett, a csend szinte körbeölelte. A levegőben régi bútorok, könyvek és halvány levendulaillat keveredett.
A plafon magasra nyúlt, stukkódíszek futottak rajta. A nagy ablakok egy békés belső udvarra néztek. A halszálkás parketta halkan recsent a talpa alatt. Faragott szekrények, karcsú lábú kanapé, bársonnyal borított kerek asztal és egy öreg zongora sárgult billentyűkkel töltötték meg a teret. Mindenen finom por ült, mégsem tűnt elhagyatottnak. Inkább olyan volt, mintha a háziasszony csak rövid időre ment volna el.
Eszter lassan végigment a szobákon, ujjai végigsimítottak a bútorok élén. Érezte, ahogy a benne felgyűlt, évek óta hordozott feszültség lassan feloldódik. Itt nem kellett megfelelnie. Nem kellett magyarázkodnia. Nem kellett engedélyt kérnie.
Aznap este mégis visszatért a régi lakásba. Márk és az anyja már várták.
Katalin sietve érkezett „segíteni a nagy tervezésben”, és magával hozta a híres Napóleon-tortáját is — ami nála mindig valamiféle diadal előjele volt.
— Na, mesélj, Eszter! — csicseregte izgatottan, szinte ficánkolva a széken. — Mekkora az a lakás? Ugye gyorsan túladunk rajta? Már beszéltem is egy ingatlanossal, ismeretség révén, Júlia a legjobb az egész városban!
— Nem lesz semmiféle eladás — felelte Eszter nyugodtan, miközben helyet foglalt velük szemben.
A levegő megfagyott. Márk és Katalin egymásra pillantottak.
— Ezt hogy érted? — kérdezte végül Márk. — Elment az eszed? Mit kezdünk egy ódon lakással? Pénzre van szükségünk!
— Nekem nincs szükségem arra a pénzre — hangsúlyozta Eszter a „nekem” szót. — Be fogok költözni.
— Odaköltözöl? Egyedül? — csattant fel Katalin éles hangon. — És a férjed? A család? Mit képzelsz te? El akarod sajátítani a közös vagyont és faképnél hagyni minket?
Eszter higgadt mozdulattal elővette a végrendelet másolatát a táskájából.
— Miféle közös vagyonról beszélünk? Itt egyetlen név szerepel: az enyém. Eszter Viktorovna. Sem az ön neve, Katalin, sem a tied, Márk, nem található rajta. Ez az örökség az én különvagyonom. A jogszabály egyértelműen kimondja, hogy a házasság alatt örökléssel szerzett tulajdon nem képezi a közös vagyon részét.
Olyan tárgyilagosan beszélt, hogy Márk egy pillanatra szótlan maradt. Katalin viszont felcsattant.
— Hát te hálátlan! A keblünkön melengettünk! Még a törvényeket is ellenünk fordítod! Biztos előre kitervelted az egészet! Rátelepedtél arra a szegény idős asszonyra, hogy megszerezd a lakását!
— Ilonát életemben kétszer láttam, utoljára tizenöt éve — válaszolta Eszter élesen. — De ő legalább észrevette, mi történik velem. Látta, hogyan őröltök fel nap mint nap, és segíteni akart.
— Márk, hallod, miket beszél? — fordult a fiához Katalin. — Megvádol engem! Tolvajnak nevez! Mondj már valamit!
Márk arca vörös lett a dühtől.
— Eszter, térj észhez! Ez a mi pénzünk! A férjed vagyok! Ami a tied, az az enyém is! Eladjuk azt a lakást, és nincs vita!
Eszter egyenesen a szemébe nézett.
— Mondhatsz bármit — felelte halkan, de rendíthetetlenül. — Attól még ez az én döntésem marad.