Az örökség híre úgy robbant be a lakásba, mint egy váratlan vihar — és azonnal felkorbácsolta Márk és az anyósa indulatait. Egyikük sem sejtette, milyen lavinát indítanak el a reakcióikkal.
— Miféle hagyatékról beszélsz? — vonta kérdőre Márk gyanakvó éllel a hangjában, amikor Eszter szó nélkül elsétált mellette, és lerogyott a nappali kanapéjára. A férfi arcán a bosszúságot egy pillanat alatt felváltotta az élénk érdeklődés. — Kitől jön ez egyáltalán?
— Anyu unokatestvérétől… Ilona nénitől — felelte Eszter halkan. Még ő maga is alig tudta elhinni. A kézitáskája az előszobában maradt, mintha a félbehagyott menekülés mementója lenne.
— Ilona? Attól az idős rokontól, akit talán egyszer említettél egész életünkben? És mit hagyhatott rád? Egy porcelánkészletet? Vagy valami poros ékszert? — Márk szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg, de amikor meglátta Eszter komoly tekintetét, elhallgatott. — Ugye nem valami nagyobb dologról van szó?
Eszter lassan felemelte a fejét. A pillantása hideg volt és távolságtartó.
— A közjegyző szerint én vagyok az egyetlen örökös. Ennél többet még nem mondott.
Márk viselkedése egyik másodpercről a másikra megváltozott. A feszültség eltűnt az arcáról, helyette izgatott sürgés-forgás vette át az uralmat. Lehuppant Eszter mellé, és átkarolta volna.
— Eszter, ezt miért nem mondtad azonnal? Ez fantasztikus hír! Örökség! Lehet, hogy egy lakás? Képzeld el, ha a belvárosban! Végre ránk mosolyog a szerencse! Most kezdődik csak az életünk!
A „mi” olyan természetességgel hangzott el, mintha az elmúlt öt év nem lett volna tele ultimátumokkal, szemrehányásokkal és megalázó vitákkal. Eszter finoman, de határozottan leemelte a válláról a férfi kezét.
— Márk, még semmit sem tudunk biztosan. Ne osszuk fel előre azt, ami talán nem is az, aminek képzeljük.
De Márkot már elsodorta a képzelete. Felpattant, és heves mozdulatokkal járkálni kezdett.
— Ha tényleg lakás, azonnal túladunk rajta! Veszek végre egy rendes autót, ez a mostani roncs. Jut pénz a nyaralóra is. Anyának segítünk a felújításban, régóta panaszkodik. És utazunk! Mondjuk Törökországba, egy luxushotelbe! Elég volt az állandó spórolásból!
Annyira beleélte magát a tervekbe, hogy észre sem vette, Eszter arca közben érzelemmentes maszkká dermedt.
A nő csendben figyelte ezt az idegenné vált, kapkodó és kapzsi embert. Abban a pillanatban értette meg, hogy a közjegyző telefonja nem megmentette a házasságukat, hanem lerántotta róla a leplet. Ami eddig is romlott volt, most láthatóvá vált.
— Szólj Katalinnak is — dobta oda Márk már a konyha felé tartva. — Hadd örüljön ő is! Most már nem kell többé bocsánatot kérnünk tőle semmiért.
Eszter mozdulatlan maradt. Hallotta, ahogy Márk lelkesen magyaráz az anyjának, hangjában diadal cseng. Úgy érezte, valóban győzött — de nem úgy, ahogyan a férfi gondolta. Az ő győzelme a felismerés volt. Visszavonhatatlan és tiszta.
A közjegyzői iroda egy patinás, belvárosi épületben működött. Eszter egyedül ment el a megbeszélésre. Márk felajánlotta, hogy elkíséri, de ő udvariasan visszautasította, arra hivatkozva, hogy szeretne egyedül sétálni.
A közjegyző, Gábor, őszülő, tekintélyt parancsoló férfi volt, éles szemmel és kimért modorral.
— Eszter — kezdte tárgyilagos hangon — Ilona teljes vagyonát önre hagyta.
A nő szinte levegőt sem mert venni.
— Ez konkrétan egy háromszobás lakást jelent ebben az épületben, egy emelettel feljebb, továbbá egy bankbetétet… — rápillantott az iratokra — egymillió-hétszázezer forint értékben, valamint néhány értékes antik tárgyat, amelyek az ingatlanban találhatók.
Eszter szédülni kezdett. Egy tágas lakás a belváros szívében. Ennyi pénz. Szinte felfoghatatlan volt.
— A végrendelet három éve készült, teljesen szabályosan, az én hitelesítésemmel — folytatta Gábor. — Ilona akkor szellemileg teljesen ép volt.
— De miért én? — kérdezte Eszter zavartan. — Alig találkoztunk.
A közjegyző sóhajtott, majd a szemüvege fölött nézett rá.
— Ilona magányos asszony volt, de nagyon figyelmes. Azt mondta nekem: „Van egy unokahúgom, Eszter. Jólelkű teremtés, de boldogtalan.” — Itt rövid szünetet tartott, mielőtt továbbadta volna az idős asszony szavait.