— Anna, mégis mit művelsz? — csattant fel Katalin, és láttam rajta, hogy hirtelen megfeszül.
Nem válaszoltam azonnal. A bundát gondosan összehajtottam, mintha csak utazáshoz készíteném elő, majd belecsúsztattam egy nagy, vastag falú nejlonzacskóba, amit a közeli szupermarketből hoztam nemrég.
— Ha nálunk minden közös, és bárki kedve szerint elvihet bármit előzetes egyeztetés nélkül — mondtam higgadt, szinte tárgyilagos hangon —, akkor ezt most én viszem el. Tekintsük kárpótlásnak az eltűnt műszaki cikkekért. Holnap felteszem eladásra az internetre.
Péter egyetlen mozdulattal termett mellettem, és megpróbálta kirántani a kezemből a csomagot.
— Add ide azonnal! Teljesen megőrültél?
Egy lépést hátráltam, és a kabátom zsebéből előhúztam a paprikasprayt. A biztosítékot határozott mozdulattal oldottam ki.
— Csak próbáld meg.
Péter mozdulatlanná dermedt. Az előbbi fölényeskedő düh eltűnt az arcáról, helyét zavart riadtság vette át. Pontosan olyan ember benyomását keltette, aki egész életében következmények nélkül csinálhatott bármit, és most először szembesül azzal, hogy ennek ára lehet.
— Úgysem mered… — cincogta Katalin bizonytalanul, miközben oldalazva az ajtó felé araszolt.
— Rendszeresen hordtátok el a dolgaimat. Semmibe vettétek a munkámat. Te pedig, Péter, fedezted a lopást a saját otthonodban, és még engem próbáltál bolondnak beállítani.
Katalin hangneme hirtelen megváltozott, mintha egy kapcsolót billentettek volna át benne.
— Anna, drágám, ne csinálj jelenetet… — nézett rám mézesmázosan, közben a zacskóra sandított. — Hiszen csak néhány gépről van szó. Visszahozzuk őket, természetesen! Akár már holnap. Épségben, minden darabot.
— Önkéntes beismerés. Enyhítő körülmény! — rikkantotta Márk fennhangon, mintha egy bűnügyi műsor narrátora lenne.
— Nincs holnap, Katalin — mosolyodtam el hidegen. — Most azonnal. Péter beül veled az autóba, hazamentek, összeszeditek a kávéfőzőmet, a mixert, a kenyérpirítót és a vasalót, és visszahozzátok. Pontosan kilencven percetek van az oda-vissza útra. A bunda itt marad. Biztosítékként.
— Anna, normális vagy? Este van! Nem indulok sehová! — háborgott Péter.
Megemeltem a sprayt.
— Dehogynem. Ha nem, hívom a rendőrséget. Megmutatom a számlákat, a lépcsőházi kamerafelvételeket, ahol az anyád dobozokkal a kezében távozik, és feljelentést teszek lopásért. Ketten, előre megbeszélve.
Péter arca elsápadt. Katalin idegesen megragadta a karját.
— Péter, induljunk azonnal! Teljesen elment az esze! Visszavisszük neki azt a sok vacakot, csak hallgasson már el!
Az ajtó kivágódott, lépteik dübörögve vertek visszhangot a lépcsőházban.
— Csomaggal kifelé! Kiürítjük a cellát! — vijjogta Márk, és átrepült a csillárra.
— Pontosan ez következik, kedves madaram — bólintottam.
Kilencven perc rengeteg idő, ha az ember nem habozik. Felmásztam a gardrób fölötti polcra, és előhúztam a legnagyobb szemeteszsákokat. Az elsőbe Péter öltönyei kerültek, vállfástul, ahogy voltak. A másodikba a féltve őrzött sportcipő-gyűjteménye landolt, dobozostul.
Nem éreztem sem szánalmat, sem bizonytalanságot. Csak tiszta, jeges elszántságot, miközben folytattam a pakolást.