A nappaliban megfagyott a levegő.
Péter hirtelen a kalitka felé lendült, szemmel látható szándékkal, hogy elhallgattassa a madarat végleg, de elé álltam, és nem engedtem tovább.
— Képzeld, vettem magamnak egy gyönyörű autót — közölte közben Katalin flegmán, miközben lassan lehúzta a kesztyűjét, mintha a papagáj megjegyzése meg sem ütötte volna a fülét.
— Olyan cappuccinót főz, hogy csoda. És beszereztem egy komoly, gőzölős vasalót is. Az ember kényeztesse magát nyugdíjasként, ha már a menye egy kávéra sem képes meghívni.
Szó nélkül elővettem a telefonomat, és megnyitottam a banki alkalmazást.
— Micsoda véletlen — jegyeztem meg halkan. — Az én vasalóm felszívódik, és önnél hirtelen felbukkan egy pontosan ugyanolyan. A mixerem pedig éppen húsvét előtt tűnt el, nem sokkal a maga híres kalácssütése előtt. Mondja csak, Katalin, mennyit fizetett ezért a csodavasalóért?
— A saját pénzemből vettem! — emelte fel sértetten az állát. — Félretettem a nyugdíjamból, és egy nagyáruházban vásároltam.
— Meg tudja mutatni a blokkot? — kérdeztem nyugodtan. — Mert nálam ott van az elektronikus nyugta a telefonon. A garancialevélen pedig szerepel a sorozatszám, ami történetesen a táskámban lapul.
Péter ekkor elém lépett, szinte rám tornyosulva. Odakint mindig kedélyes, segítőkész férj szerepében tetszelgett, de itthon rendszeresen parancsolgató zsarnokká változott.
— Hogy beszélsz az anyámmal? — sziszegte indulatosan. — Elment az eszed? Ha elvitte azt a nyavalyás vasalót használni, akkor mi van?
— Elvitte „használni” a mixert, a kenyérpirítót, a kávéfőzőt és a vasalót? Engedély nélkül? Akkor, amikor nem voltam itthon? Ezt úgy hívják, hogy lopás, Péter.
— Az anyámat ne nevezd tolvajnak! — üvöltött rám.
— Ez az én otthonom is! — csattant fel. — Azt adok oda belőle, amit akarok! Egy család vagyunk, te pedig kicsinyesen ragaszkodsz a holmijaidhoz. Úgy őrzöd ezeket a vacak gépeket, mintha aranyból lennének!
— Nagy ívben haladt a siker felé… csak nem jött össze! — károgta Márk síri hangon, és csattogtatta a csőrét.
Katalin azonnal kihúzta magát, érezve, hogy fia mögötte áll.
— Pontosan. Mindig is anyagiasnak tartottalak, Anna. Egy vacak vasalót sajnálsz a férjed édesanyjától. Mi Péterrel rengeteget költöttünk erre a lakásra, felújítottunk, te meg csak a filléreidet számolgatod.
Rájuk néztem. Két felnőtt ember állt a folyosó közepén, és teljes meggyőződéssel magyarázta, hogy a rokoni szeretet felülírja a tulajdonjogot. Abban a pillanatban bennem valami végleg átkattant, mintha lecsapódott volna egy biztosíték.
Szó nélkül odaléptem a fogashoz. Leemeltem róla Katalin nercbundáját — azt a darabot, amelyet Péter tavaly vásárolt neki, miután titokban megcsapolta a közös megtakarítási számlánkat.
A múlt héten az anyósa utasította, hogy vigye el tisztítóba, mert „elfáradt a szőr a tél alatt”. Ma érkezett érte, frissen kitisztítva, gondosan kifizetve — természetesen megint nem az ő pénzéből.
A bundát a karomra terítve lassan felé fordultam, és éreztem, hogy most valami egészen más irányt vesz ez a beszélgetés.