Eszter lassan felemelte a tekintetét.
– Vagyis szerinted azért dolgozom, hogy kevesebb dolgom legyen itthon? – kérdezte halkan, minden szót külön megnyomva.
Gábor vállat vont.
– Részben igen. Te magad mondtad, hogy belefáradsz az állandó házimunkába. Találtál magadnak egy állást, ami kiszakít belőle. Sok nő csinálja ezt. Ezzel nincs baj. De attól még a család fenntartásának terhe elsősorban rajtam van.
Eszter végignézett rajta. A magabiztos arckifejezésén, a fölényes, kissé leereszkedő mosolyán. Úgy állt ott, mint aki most mindent világosan elmagyarázott, és várja a hálás bólogatást.
És akkor sorra bevillantak az emlékek.
Három évvel korábban Anna súlyos hörghuruttal feküdt otthon, szövődményekkel. Két hétig tartott a lábadozás. Gábor akkor egyértelműen kijelentette: „Maradj itthon, te vagy az anyja.” Eszter maradt. Emiatt elúszott egy fontos projektje, és a negyedéves jutalom is. Gábor csak legyintett: „A család az első.”
Egy évvel ezelőtt lerobbant az autó. A javítás ötvenezer forintba került. „Vegyük ki a te félretett pénzedből – javasolta Gábor. – Az enyém már be van osztva a nyaralásra.” El is utaztak Törökországba. Gábor, az édesanyja és Lilla. Eszter itthon maradt Annával, mert „valakinek vigyáznia kell a gyerekre és a lakásra”.
Fél éve be akart iratkozni egy angol nyelvi tanfolyamra. Három hónap harmincezer forint. Gábor csodálkozva nézett rá: „Minekle az? Úgyis beszélsz angolul. Inkább tegyük félre egy új kanapéra.”
– Eszterkém – szorította meg most a vállát Gábor. – Ne sértődj meg. Nem kérek lehetetlent. Lillának tényleg szüksége van egy új telefonra. Állandóan töltőn lóg a régi, az már kínos. Te meg rögtön felfújod a dolgot.
Eszter nem szólt.
– És nyárra – folytatta a férfi egyre lelkesebben – szeretném anyát elküldeni egy szanatóriumba. Az orvosa javasolta, a szíve miatt. Olyan hatvanezer körül van a beutaló. Ha addig ügyes leszel, talán kapsz még egy prémiumot. Én meg beszállok a felébe.
– A felébe… – ismételte Eszter üres hangon.
– Hát persze. Igazságos, nem? Fele-fele. Pedig az én anyámról van szó. Tulajdonképpen engedmény tőlem, hogy bevonlak. Kifizethetném egyedül is, csak hát a családi tartalék…
– Családi megtakarítás – javította ki halkan Eszter.
– Pontosan! Látod, érted te ezt. – Gábor elégedetten elmosolyodott, majd az ajtó felé indult. – Lemeghyek a garázsba, találkozom a srácokkal. Estére jövök. Addig utald el Lillának a pénzt a telefonra, jó?
Az ajtó becsapódott mögötte.
Eszter mozdulatlanul ült a konyhaasztalnál, előtte a kihűlt tea. A szomszéd szobából Anna csacsogása hallatszott; babáknak magyarázott valami fontosat. Nyolcéves volt, hamarosan harmadik osztályos.
Eszter elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. Huszonötezer forint prémium. A fizetése – hatvanezer – egy hét múlva érkezik. Összesen nyolcvanötezer lesz a számlán.
Jegyzetet nyitott, számolni kezdett.
25 000 – Lilla telefonja. Rendben.
30 000 – az ő része az anyósa szanatóriumára, nyárig.
15 000 – élelmiszer, a másik felét Gábor fizeti.
10 000 – tisztítószerek, háztartási kiadások, váratlan költségek.
5 000 – Anna ruhára, mert állandóan kinövi.
5 000 – saját magára, ha marad.
10 000 – félretenni Annának: különórákra, tankönyvekre, a jövőre.
Összesen százezer forint.
Ő pedig hatvanezret keres havonta.
És akkor még nem számolt a saját apró kiadásaival: kozmetikumokkal, kéthavonta a fodrásszal, néha egy taxival, amikor túlórázik. Az édesanyja is másik városban él; néha gyógyszerre kell neki segíteni. És még mennyi minden…
Lezárta az alkalmazást. A háttérképen a tavaly nyári családi fotó mosolygott vissza rá. Park, napsütés, mindhárman boldogok. Gábor átkarolja, Anna a nyakában ül. Tökéletes kép.
– Anya! – szaladt be Anna a konyhába egy babával a kezében. – Nézd, új frizurát csináltam neki!
– Nagyon szép lett, kicsim – ölelte magához Eszter.
– Anya… te sírsz?
– Dehogy. Csak elgondolkodtam.
Anna szorosabban bújt hozzá.
– Anya, igaz, hogy apa azt mondta Lilla néninek, hogy te azért dolgozol sokat, mert nem akarsz itthon semmit csinálni?
Eszter megdermedt.
– Mikor mondta ezt?
– Két napja, amikor itt volt. A szobámban játszottam, de hallottam, miről beszélgetnek a konyhában. Lilla néni azt mondta, hogy te többet dolgozol, mint apa, és apa azt felelte, hogy ez nem is igazi munka, csak hóbort, hogy kevesebb dolgod legyen otthon. Aztán nevettek.
Anna komolyan nézett rá.
– Anya, mi az a hóbort?
Eszter nagyot nyelt.
– Olyasmi, amit nem muszáj csinálni. Inkább csak kedvtelésből.
– De te mondtad, hogy a munkád fontos. Hogy segítesz az építkezésekhez anyagot beszerezni. Az nem fontos?
– De igen, az.
– Akkor az nem hóbort – jelentette ki határozottan Anna. – Apa téved.
Eszter szorosan magához ölelte a lányát. A könnyei ezúttal nem maradtak vissza.
Aznap este, amikor Gábor hazaért, Eszter már tudta, mit fog mondani. Altatás után leült vele szemben az asztalhoz, és elé tette a számításokkal teli papírt.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Gábor, felkapva.
– A havi kiadásaink. Az enyémek és a tieid együtt.
– Minek ez nekem?
– Hogy lásd: legalább annyit teszek a családért, mint te. Ha nem többet – ha beleszámoljuk a fizetetlen munkát is: főzés, takarítás, Anna körüli teendők.
Gábor fintorgott.
– Már megint ez a feminista szöveg? Eddig jól megvoltunk. Miért kell mindent felforgatni?
– Jól? – hajolt közelebb Eszter. – Tudod, mikor kelek? Hatkor. Reggelit készítek, összekészítem Annát, bemegyek dolgozni. Hatig bent vagyok, néha tovább. Elhozom Annát anyádtól – és hálás vagyok neki érte –, hazamegyünk, vacsorát főzök, leckét nézek, altatok. Tízkor roskadok le. Te hétkor hazaérsz, vacsorázol, tévét nézel. Hétvégén garázs vagy horgászat.
– Én is elfáradok – morogta Gábor. – Fizikai munkát végzek. Te csak ülsz a gép előtt.
– Én is kimerülök! Testileg és fejben is. Mégis azt mondod, amit csinálok, az csak úri passzió. És ezt mások előtt is hangoztatod.
– Ugyan már – legyintett Gábor. – Biztos Anna kotyogta ki. Csak beszélgettünk. Nem kell mindent felnagyítani.
– Nem nagyítok fel semmit – állt fel Eszter. – Egyszerűen csak fáj, hogy semmibe veszed, amit csinálok. A munkámat. A hozzájárulásomat. Engem.
Gábor a homlokát dörzsölte.
– Mindig ez a dráma. Nem veszem semmibe. Csak úgy gondolom, a férfi a családfő. Ez természetes. Évszázadok óta így van.
Eszter lassan kifújta a levegőt.
– Lehet, hogy évszázadokig így volt – mondta csendesen, de határozottan –, de attól még nem biztos, hogy ez így is marad.