Eszter az ablak előtt állt, és némán figyelte, ahogy az első októberi hó lassú örvényléssel hull alá az utcára. A nedves, súlyos pelyhek tompán csapódtak az aszfalthoz, majd azonnal szétolvadtak, szürkés tócsa maradt utánuk. A telefonját a mellkasához szorította: néhány perce érkezett az értesítés a prémium jóváírásáról. Huszonötezer forint. Annak a projektnek a jutalma, amelyen három hónapon át dolgozott, esténként és hétvégéken is, amikor más már pihent.
– Eszter, kérsz egy teát? – szólt ki a konyhából Gábor.
Nem felelt. Szüksége volt erre a pár percre, hogy egyedül maradjon a gondolataival, és kiélvezze a pillanatot. Prémium. Az ő pénze. Álmatlan éjszakák, végeláthatatlan kimutatások, kimerítő egyeztetések az ügyfelekkel és feszült viták a főnökséggel – ebből állt az elmúlt negyedév. Huszonötezer forint, amit végre magára költhetne. De mire is? Próbálta felidézni, mikor vett utoljára bármit saját örömére. Nem számítva az élelmiszert és a tisztítószereket, amelyek valahogy mindig az ő kosarában landoltak.
– Eszter, hallod, amit mondok? – lépett be Gábor, kezében konyharuhával, amellyel épp az imént törölte szárazra a kezét. – Miért állsz ott? Megjött a pénz?
– Igen – fordult felé, és erőltetett mosolyt villantott. – Huszonöt.
– Szuper! – dörzsölte össze a tenyerét elégedetten. – Pont jókor. Gyere, üljünk le, beszélnünk kell.
Eszter gyomra összerándult. Ismerte ezt a hangsúlyt. A „beszélnünk kell” Gábor szájából mindig azt jelentette, hogy a döntés már megszületett, ő pedig hamarosan értesül róla.
Leültek az asztalhoz. Gábor töltött magának teát, cukrot kevert bele, belekortyolt, majd felszisszent – túl forró. Eszter némán figyelte. Tíz évvel korábban ez a férfi számára biztonságot és erőt jelentett. Széles váll, magabiztos fellépés, határozottság. Akkoriban építésvezetőként dolgozott egy kivitelező cégnél, tisztességes fizetéssel. Ő pedig friss diplomásként kezdte pályáját junior menedzserként.
– Beszéltem Lillával – kezdte Gábor. – A telefonja teljesen tönkrement, az akkumulátor három órát sem bír. A diplomamunkájához szüksége van egy normális készülékre. Tudod, mindjárt végez.
Lilla. Gábor húga, a huszonnégy éves örök hallgató, aki már több szakot is elkezdett és félbehagyott. Most épp valamilyen online designképzést fejezett be.
– És? – kérdezte óvatosan Eszter.
– Megígértem neki, hogy segítünk. Egy rendes okostelefon úgy húsz-huszonötezer forint. Pont annyi, mint a prémiumod. – Olyan természetességgel mondta, mintha a vacsoráról beszélne.
– Várj csak – tette le a bögréjét Eszter. – Az én prémiumomról beszélsz? Gábor, azt én kerestem meg.
– Persze, hogy te. Ügyes vagy. De hát család vagyunk, nem? – nézett rá értetlenkedve. – A te fizetésed a közös tartalék. Most Lillának kell egy telefon, és épp most kaptál pénzt. Ideális egybeesés.
A nőben ismerős súly telepedett meg. Nem először zajlott le köztük hasonló beszélgetés.
– Közös tartalék – ismételte lassan. – És a te béred is az?
– Ne kezd megint – húzta el a száját Gábor. – Az én fizetésemből élünk. Lakás, rezsi, bevásárlás, autó. Ezek komoly tételek. Te ugyanannyit teszel bele?
– A bevásárlás felét én fizetem – emlékeztette Eszter. – A tisztítószerek mindig az én pénzemből mennek. A saját ruháimat, Anna holmiját is én veszem. Könyveket, játékokat a lányunknak – mind az én számlámról.
– Látod? – tárta szét a karját Gábor. – Soha nem tiltottam, hogy költs magadra. Dolgozol, keresel, elköltöd. De amikor a családnak van szüksége valamire…
– A húgod a „család szükséglete”?
– Hát persze. A testvérem. Ezáltal a te családod is. – Hangja élesebbé vált. – Nem értem, miért csinálsz ebből ügyet. Mindig így működtünk. Az én fizetésem az alap, a tiéd a plusz kiadásokra, váratlan helyzetekre. Logikus. Többet keresek, nagyobb a felelősségem.
– Tizenötezer forinttal többet – jegyezte meg halkan Eszter. – Én hatvanat viszek haza, te hetvenötöt. Ez nem óriási különbség.
– Nahát! – dőlt hátra Gábor. – Most már a fizetésemmel jössz? Három éve még harmincat kaptál, amíg be nem juttattalak egy rendes céghez.
Igaz volt. Gábor ajánlására került át a mostani munkahelyére. Egy ismerőse keresett beszerzési menedzsert. De azóta Eszter előrelépett: szenior lett, megduplázta az eladásokat, rendbe tette az osztály működését.
– Hálás vagyok ezért – mondta. – De ez nem jelenti azt, hogy örökké…
– Hogy tartozol? – vágott közbe Gábor. – Senki nem mond ilyet. Csak azt, hogy a családtagok támogatják egymást. Lillának kell a telefon. Tényleg sajnálod tőle? Hiszen majdnem a nővéred.
Eszter nem válaszolt azonnal. Lilla ritkán járt náluk, és akkor is többnyire kéréssel érkezett: kölcsön, segítség, panaszáradat. Félévvel ezelőtt az új sportcipőjében távozott – Eszter azóta sem látta viszont.
– A laptopját is segítettél kifizetni – emlékeztette. – Negyvenezer forint volt. Az a te fizetésedből ment?
– A közösből – morogta Gábor. – De én vagyok a családfő, én döntök.
– Családfő? – keserűen elmosolyodott. – Nem a tizenkilencedik században élünk.
– Bocsánat, ha régimódi vagyok – pattant fel Gábor, a szék hangosan csikordult. – Azt hittem, a férfi dolga felelősséget vállalni és dönteni, a nőé pedig támogatni. Eddig nem volt kifogásod.
– Eddig kevesebbet kerestem – állt fel ő is. – Kényelmes volt, hogy mindent te intézel. De most más a helyzet.
– Semmi sem változott – vágta rá. – A feleségem vagy. Kevesebbet keresel. Anna a lányunk. Egy család vagyunk, és a családban nem fillérezünk.
– De ezrek számítanak? – csattant fel Eszter. – Főleg, ha az én ezreimről van szó?
– Istenem, miért nem érted? – járkált fel-alá Gábor. – A munkád inkább neked fontos. Hogy ne unatkozz itthon, hogy hasznosnak érezd magad. Soha nem elleneztem. De ne állítsd be hőstettnek.
– Tehát csak hóbort? – roskadt vissza a székre, lába elgyengült.
– Nem hóbort, de… – enyhült meg a férfi, és a vállára tette a kezét. – Eszter, a legfontosabb az otthon, a család, Anna. A munka pedig… nos, az csak kiegészítés. És ezt te is tudod.