A zsákba hajította az előszobában heverő cipőket, néhány kabátot, a farmereit és egy egész kupac pólót. A tetejére gondosan ráfektette a munkahelyi laptopját, a töltőt és az útlevelét is, mintha csak költözéshez készítené össze.
A súlyos csomagot kivitte a lépcsőházba, és letette a hideg betonra, közvetlenül az ajtó elé. Aztán visszalépett a lakásba, és megállt a bejárat mellett, karba tett kézzel.
Nagyjából tíz perc múlva elállt a víz zúgása. Gábor kilépett a fürdőszobából, régi melegítőnadrágban és egy kinyúlt pólóban, miközben törölközővel dörzsölte a haját.
– Eszter, hol a szürke pulcsim? – kérdezte ingerülten, és belenézett a félig kiürített szekrénybe.
– A lépcsőházban – felelte higgadtan. – A laptopoddal, a kabátjaiddal és az irataiddal együtt.
Gábor lassan felé fordult. Az arcára kiült a hitetlenkedés.
– Tessék?
– Pontosan azt, amit mondtam. Ez a lakás a nagymamámtól maradt rám. Neked itt nincs semmid. Pakolj össze, és költözz vissza anyádhoz. Majd együtt kiválasztjátok azt a spanyol csempét.
A férfi gúnyosan felnevetett, mintha valami rossz tréfát hallana.
– Ugye csak viccelsz? Teljesen elment az eszed emiatt a hitel miatt?
Elsétált mellette, kinyitotta az ajtót, és kitárta. Amikor meglátta a hatalmas zsákot a küszöbön, rajta a drága számítógépével, elképedt.
– Normális vagy? Ott van a gépem! – förmedt rá, és kilépett a lépcsőházba, hogy felkapja.
Eszter erre várt. Egyetlen gyors mozdulattal előrelökte a nehéz fémajtót.
A csattanás végigvisszhangzott a lépcsőházban. Belülről kétszer ráfordította a kulcsot, majd felakasztotta a biztonsági láncot is.
– Hé! – Gábor először bizonytalanul rángatta meg a kilincset, aztán teljes erőből. – Eszter, nyisd ki! Mi ez az óvodás műsor?
Ő azonban a konyhába sétált, és leült az asztalhoz.
– Eszter! – öklök dübörögtek a fémen. – Azonnal nyisd ki!
Valahol fent nyikorgott egy ajtó. László, a felső szomszéd morgó hangja hallatszott le.
– Gábor, mi ez a lárma?
– Foglalkozzon a maga dolgával, László! – csattant fel a férj. – A feleségem megbolondult! Eszter, hallod? Nyisd ki!
Eszter töltött magának egy pohár vizet, és lassan kortyolt bele. Körülbelül negyedóra elteltével abbamaradt a dörömbölés. Zörgés, motozás hallatszott – talán átöltözött ott kint. Nem sokkal később autófék csikordult az utcán. Mónika megérkezett.
Megszólalt a kaputelefon. Eszter felvette.
– Ezt még megbánod! – sikoltotta az anyósa. – Rád küldöm a rendőrséget! Bíróságra viszlek!
– Tegye csak, Mónika – válaszolta jeges nyugalommal. – Addig is megmutatom a körzeti megbízottnak az üzeneteit, amiket Júliának írt. Azokat, amelyekben részletesen leírja, hogyan akar kirakni a felújítás után. A képernyőfotókat közjegyző hitelesítette.
A vonal túlsó végén súlyos csend telepedett. Csak a zihálás hallatszott.
– A lakás az enyém – tette hozzá Eszter. – Ezzel a beszélgetésnek vége. Holnap beadom a válókeresetet, és visszavonom a banki kérelmet is.
Letette a kagylót.
Attól a naptól kezdve kíméletlen huzavona indult közöttük. Mónika nem tartozott azok közé, akik könnyen beletörődnek a vereségbe, és Eszter pontosan tudta, hogy ez még csak a kezdet.