A kétszintes, tágas épület az évek múlásával sem veszített tartásából: falai stabilan álltak, a tornác és az ablakok körül futó faragások pedig ma is ugyanazzal a finom részletességgel hirdették a nagyapám munkáját, mint egykor.
A nagymamám által telepített nemes alma- és körtefák, valamint a ribizli- és málabokrok időközben elvadultak. A kert már messze nem volt olyan rendezett, mint gyermekkoromban, mégsem vitt rá a lélek, hogy megszabaduljak tőle. Időről időre megengedtem a szomszédoknak, hogy használják a földet: veteményeztek, gondozgatták a területet, cserébe nem hagyták teljesen elgazosodni. Így a hely legalább élt valamennyire.
Éppen ezért különösen rosszul esett, hogy Márk most hirtelen elővette a nyaraló témáját. Komolyan azt képzeli, hogy pénzzé tenném mindazt, ami a nagyapámhoz köt? Gyerekkorom minden nyarát ott töltöttem: segítettem a kertben, festettem a kerítést, hallgattam a nagypapám történeteit a tornácon. Számomra az a ház nem puszta ingatlan volt, hanem menedék, feltöltődés és emlékek gyűjtőhelye.
— Ugye nem arra célzol, hogy adjam el? — kérdeztem tőle egy este vacsora közben.
Márk kerülte a pillantásomat, és csak félvállról felelt:
— Ha eladnád, abból végre rendbe lehetne hozni anyu előszobáját meg a hálóját. Persze csodára nem lenne elég.
— Mondtam már: költözzön kisebb lakásba, és ne tőlünk várja a megoldást!
Úgy tűnt, ezzel lezártnak tekinti a dolgot, legalábbis egy időre nem került szóba újra. Közben a munka teljesen maga alá temetett. Halomban álltak az iratok az asztalomon, és a telefon szinte megállás nélkül csörgött.
A cégünk irodaszereket forgalmazott, az augusztus pedig mindig őrült hajtást jelentett. Sokszor még késő este is ügyfelekkel egyeztettem, ami szemmel láthatóan Márk idegeire ment.
— Fél tizenkettő van! — szólt rám ingerülten.
— A központ Debrecenben működik, ne felejtsd el. Időnként alkalmazkodnom kell hozzájuk. De megéri, szeptemberben komoly prémiumot kapok — próbáltam csillapítani.
Csak morgott egyet, majd lefeküdt. Én addigra annyira kimerültem, hogy elhatároztam: októberben kiveszek két hét fizetés nélküli szabadságot. Az idei év különösen megterhelő volt, és szeptember sem ígérkezett könnyebbnek az iskolakezdés miatt.
A nyár végén elterveztük, hogy eltöltünk egy hétvégét kettesben az erdőben, kiszakadva a rohanásból. Péntek este azonban váratlan vendég érkezett. Erzsébet, az anyósom, határozott léptekkel jött be, és beszédes tekintettel nézett a fiára.
— Lada, arra jutottunk, hogy a nyaraló eladásából befolyó összegből felújítanánk anyu lakását — jelentette ki Márk minden bevezetés nélkül.
Erzsébet elégedett mosollyal figyelte.
— Már közöltem a férjeddel, hogy nem adom el — válaszoltam higgadtan.
— Gondold át józanul — folytatta. — Az a ház kihasználatlanul áll. A nagyapád emlékét nem az őrzi, hogy ragaszkodsz egy üres épülethez. Fényképek, tárgyak megmaradnak. Anyának viszont tényleg szüksége lenne a felújításra.
— A hálószobában tapétázni kellene, a konyhát pedig teljesen átépíteni — tette hozzá az anyósom. — A te régi házad ára pont elegendő lenne rá.
— Az az ingatlan az én tulajdonom. Nem fogom eladni csak azért, hogy ti kényelmesebben éljetek, Erzsébet. Mondtam már Márknak is: ha túl drága a felújítás, válasszatok szerényebb megoldást.
— Hallod ezt, Márk? — csapta csípőre a kezét Erzsébet, szemében harag villant. — Még gyereket sem szült neked, és máris így beszél velem! A férjét tisztelnie kellene, engem pedig főleg!
— A tisztelet kölcsönös — feleltem határozottan. — Én fizetem ennek a lakásnak a bérleti díját, mert a fiad jóval kevesebbet keres nálam. Most pedig még azt is elvárjátok, hogy váljak meg az örökségemtől. Ez nem fog megtörténni.
—