— Anyának teljesen igaza van, Anna. De ha ennyire hajthatatlan vagy, akkor most azonnal döntened kell: vagy túladunk azon az évek óta kihasználatlan nyaralón, vagy én elmegyek innen! — vágta hozzám Márk kíméletlen hangon.
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok. Majdnem öt esztendőt töltöttem mellette feleségként — és most úgy beszél velem, mint valami idegennel. Hirtelen tisztán láttam: egy anyjához láncolt, önállótlan férfi áll előttem. Mégis hogyan képzeli, hogy az én örökségemet kellene pénzzé tennem az anyja kényelméért? Az első perctől kezdve éreztette velem, hogy kívülálló vagyok a saját házasságomban, az anyja folyton lekezelően bánt velem, és én egyáltalán nem vágytam a társaságára a saját otthonomban. Most pedig már ott tartunk, hogy követeli: adjam el, ami az enyém — ráadásul Márk még támogatja is ebben.
Úgy néztem rá, mintha sosem ismertem volna. Ettől az embertől akartam gyereket? Vele terveztem hitelt felvenni? Hirtelen hálás voltam a sorsnak, hogy még időben lehullt az álarc. Ha már lenne közös gyermekünk, vagy nyakig ülnénk egy kölcsönben, ezerszer nehezebb lenne kilépni.
— Pakold össze, ami a tiéd, fogd meg anyukád kezét, és menjetek el. Most azonnal! — csattantam fel.
Márk előbb békülékeny hangot ütött meg, mintha csak egy jelentéktelen vitát akarna elsimítani. Erzsébet viszont szinte tajtékzott, sértéseket szórt rám, mintha kötelező lenne. Közöltem, hogy ha nem hagyják el azonnal a lakást, rendőrt hívok. Ez hatott. Pár perccel később már hűlt helyük volt. A csend szinte zúgott a fülemben.
Alig telt el egy óra, amikor üzenet érkezett Márktól: „Mikor mehetek a maradék cuccomért?” Röviden válaszoltam: „Holnap reggel.”
Másnap korán felkeltem, de nem maradtam otthon. Eredetileg is azt terveztük a hétvégére, hogy kimegyünk a természetbe — attól, hogy válófélben vagyok, még nem kell lemondanom arról, ami örömet ad. Elindultam az erdőbe, nagyot sétáltam, hagytam, hogy a friss levegő kitisztítsa a gondolataimat.
Amikor visszaértem, azonnal feltűnt, hogy jártak a lakásban. Erzsébet egyik gombját is megtaláltam a kanapén — azon a pulóveren volt, amit három éve ajándékoztam neki. Szinte mindent elvittek. Nemcsak Márk személyes holmiját, hanem a kék porceláncsészéket is, amelyeket az első házassági évfordulónktól őriztem. Eltűntek a stoppolt zoknik, a varródoboz, néhány konyhai edény… sőt még a sótartó tartalma is. Ez utóbbin már nevetnem kellett.
Magam elé képzeltem, ahogy Erzsébet gondosan zacskóba söpri a maradék sót, nehogy egy szem is itt maradjon. A kicsinyességük egyszerre bosszantott és megkönnyebbüléssel töltött el. Ha ilyen apróságokon múlik a „győzelmük”, akkor jó, hogy vége.
Amikor a munkahelyemen lecsengett a hajtás, októberben — ahogy korábban terveztem — kivettem két hét szabadságot, és leutaztam a nagypapám kis faházához. A faragott tornácos épület olyan volt, mint egy mesekönyvből előlépett kunyhó. Az ősz szokatlanul enyhe volt, a lehullott aranyszínű levelek vastag szőnyegként borították az ösvényeket.
Napközben az erdőt jártam, este a régi ház csendjében aludtam el, amely tele volt gyermekkori emlékekkel. Egy délután átmentem teázni a szomszédba Ilonához, aki még a nagymamámmal barátkozott fiatalkorukban. Hosszasan beszélgettünk az életről, veszteségekről, újrakezdésről — és mire észbe kaptunk, besötétedett.
Erzsébet többször is keresett telefonon, de egyszer sem vettem fel. Márk nem hívott. És őszintén? Nem is hiányzott.
Utólag már tudom, hogy így kellett történnie. Ha akkor nem zárom le azt a házasságot, talán sosem találkozom Gergővel. A vőlegényem minden tekintetben más: figyelmes, erős, és valódi társnak bizonyult. Az édesanyja pedig — számomra szinte hihetetlen módon — ajándékként tekint rám a fia mellett.
Nem sokkal később megszületett a kisfiunk, Levente. Márk és Erzsébet neve már csak halvány emlék. Az életem most kiegyensúlyozott és boldog, a férjemet szeretem, a fiamért rajongok.
Igaz a mondás: néha a szerencsétlenség az, ami végül elvezet a valódi boldogsághoz.