Erzsébet jelenlétéhez szinte mindig társult valamilyen élcelődés vagy szemrehányás.
– Egy asszony akkor is maradjon nő, ha közben világ dől össze körülötte! Nézz csak magadra, teljesen elhagytad magad! – korholt egy alkalommal, amikor kócos hajjal, láztól kivörösödött arccal léptem ki a hálóból.
Negyedik napja nyomtam az ágyat influenzával, és való igaz, nem festettem valami üdén. Az ő mércéje szerint azonban úgy kellett volna elé állnom, mintha legalábbis ünnepi fogadásra készülnék: frissen beszárított frizurával, makulátlan ruhában, kezemben egy hímzett terítőn kínált kaláccsal.
Egy másik látogatáskor a varródoboz fölött talált rám.
– Komolyan stoppolod a zoknit? Micsoda maradi szokás ez! Annyit kerestek, hogy vehetnél Márknak újat – csóválta a fejét rosszallóan.
– Gyorsan kikopnak a sarkánál, és semmi kivetnivalót nem látok abban, ha beöltök pár öltést – feleltem higgadtan. – Nem dől össze a világ egy kis javítástól.
– Hiába költöztél városba, a vidéki énedet nem vetkőzted le – folytatta. – Ki tudja, milyen egyetemen szerezted a diplomádat, a munkahelyed is elég kétes… őszintén szólva nem értem, mit talált benned a fiam. Olyan tehetséges, igazi pedagógus alkat, és kiváló neveltetést kapott!
Ilyenkor rendszerint nagy levegőt vettem, és lenyeltem a válaszomat. Nem kezdtem bizonygatni, hogy az egyetemem teljesen rendben volt, a munkám tisztességes, és a háztartást is lelkiismeretesen vezetem. Inkább kivártam. A hallgatás taktikája hosszú távon bevált: nyílt összecsapás ritkán alakult ki köztünk.
Csakhogy attól, hogy nem robbant ki veszekedés, bennem még gyűlt a sértettség. Ráadásul Márk ösztönösen az édesanyja mellé állt. Időnként úgy éreztem, az ő életében én csupán mellékszereplő vagyok, míg Erzsébet az első számú főhős.
Márk egyetlen gyermeke volt. Az apja annak idején nem vállalta a házasságot, ami abban az időben komoly botránynak számított. Erzsébet fiatal nőként egyedül maradt a kisfiával, ráadásul Márk gyenge egészséggel született. Kórházak, vizsgálatok, álmatlan éjszakák – az anyja fiatalsága jórészt ezek között telt. Nem csoda, hogy közöttük különösen erős kötelék alakult ki. Ebbe a szoros egységbe próbáltam én valahogy beilleszkedni – kevés sikerrel.
Erzsébet a város egyik csendes kertvárosi részén élt egy tágas, régi építésű házban. A szülei ismert tudósok voltak, már a régi rendszer idején is kiemelkedő jövedelemmel. Amikor előbb az édesapja, majd később az édesanyja is meghalt, Erzsébet – egyedüli örökösként – több lakást és két üdülőt kapott. Ezeket idővel mind eladta, és az árukból vásárolta azt a tekintélyt parancsoló villát, amelyre mindig is vágyott.
Csakhogy az évek múltak, a megtakarítások kamatai és a pedagógusi nyugdíj már nem fedezték egy ekkora ingatlan fenntartását, pláne nem a szükséges felújítást. A ház kívül-belül megérett a korszerűsítésre, és ez Erzsébetet egyre jobban nyugtalanította.
– Jó lenne valahogy segíteni anyának a renoválásban… – vetette fel egyszer óvatosan Márk, mintha csak mellékesen említené.
– Márk, mi épp hitelből készülünk lakást venni, és a gyerekvállalást is tervezgetjük – válaszoltam. – Ha a ház túl nagy teher, talán érdemesebb lenne kisebbe költöznie. Mindenkinek egyszerűbb lenne. Ott ül egy hatalmas villában, unatkozik, és közben a mi életünket igazgatja.
– Értem, amit mondasz – sóhajtott. – De ragaszkodik hozzá. Azt mondja, az az otthona. Neked viszont ott van a nyaralód…
– A nyaraló a nagypapám hagyatéka. Erről szó sem lehet – vágtam rá azonnal, talán a kelleténél élesebben.
Valóban volt egy kis hétvégi házam a városszéli üdülőövezetben. Nem volt új építésű, sőt inkább régimódinak számított, de számomra felbecsülhetetlen értéket képviselt. A nagyapám költözött oda a nagymamám halála után, és ott töltötte élete utolsó éveit.
Fiatal korában kiváló kézügyességgel áldotta meg a sors: különösen a fa megmunkálásához értett. Saját kezűleg díszítette a tornác oszlopait, az ablakkereteket és a korlátokat is. Bár azóta hosszú idő telt el, a ház még mindig őrizte a munkájának nyomát, és minden egyes faragás az ő türelméről és tehetségéről mesélt.