— Anna, arra jutottunk, hogy el kellene adni a lakásodat, és az árából felújítani édesanyám otthonát — mondta ki Márk minden bevezetés nélkül.
Amikor ezt meghallottam, mintha valami végleg elpattant volna bennem. Azt várta, hogy a családi örökségemet pénzzé tegyem azért, mert az anyjának új tervei támadtak. Öt év házasság, öt év alkalmazkodás és lenyelt sérelem omlott össze egyetlen pillanat alatt. De hogy érthető legyen, hogyan jutottunk idáig, vissza kell mennem az elejére.
Az egész egy kellemetlen hangulatú estén indult, amikor vacsorázni készültünk egy étterembe. Márk szótlanul lépett be az ajtón, az arcára volt írva, hogy valami nincs rendben.
— Erzsébet tett egy megjegyzést a ruhádra — vetette oda köszönés helyett. — Nem volt elragadtatva.
— És ez számodra ennyire fontos? — kérdeztem élesen. A hangsúlyomból kihallatszott a kihívás, mire ő azonnal hátrálni kezdett.
— Én nem értek a divathoz, ezt tudod. Szerintem teljesen jól nézel ki.
A házasságunk története elválaszthatatlan volt az anyósommal vívott csatáktól. Erzsébet a szeszély és az irányítás iránti vágy különös elegye volt. A szemében soha nem voltam elég jó az ő drága, pótolhatatlan fiának. Néha úgy gondoltam, bárki mást is talált volna maga mellé Márk, ugyanígy járt volna, de mivel én voltam ott, minden bírálat rám zúdult.
Az esküvő után albérletbe költöztünk. Amikor megismerkedtünk, Márk még a szüleivel élt, de én már akkor világossá tettem: közös fedél Erzsébettel szóba sem jöhet. Így végül külön lakást béreltünk. Én akkoriban értékesítési vezetőként dolgoztam, jól ment a szekér, folyamatosan voltak ügyfeleim, a fizetésem is tisztességes volt. Márk ezzel szemben a tanítást választotta: egy önkormányzati intézményben tartott karateedzéseket gyerekeknek.
Nem keresett sokat, de szerette, amit csinált, és soha nem vetettem a szemére a szerény fizetését. Ráadásul az állását is Erzsébet intézte el neki. Egész életében pedagógusként dolgozott, erre volt a legbüszkébb, és meggyőződése volt, hogy ő a művelt, felsőbb körökhöz tartozik, afféle kulturális elit.
Anya és fia egyaránt fejből idéztek ókori görög szerzőket, kívülről fújták a nagy költők sorait, rengeteget olvastak, és még az evőeszközöket is kifogástalan eleganciával használták. Én azonban nem osztoztam ebben a fennhéjázó szemléletben. Egy távoli, erdőszéli faluból kerültem a városba, kitűnő eredménnyel diplomáztam, és végül háromszor annyit vittem haza havonta, mint a férjem.
Való igaz, nem tudtam idézeteket szórni beszélgetés közben, és nem beszéltem három idegen nyelven, mint ők ketten. De vajon ettől lenne értékesebb valaki? Én a magam módján törődtem Márkkal: rendben tartottam az edzőfelszerelését, kimostam a ruháit, és igyekeztem változatos, ízletes ételeket főzni. Ez utóbbi különösen sok vitát szült köztem és Erzsébet között.
— Anna, fogalmad sincs az egészséges táplálkozásról! Mik ezek a falusias piték zöldfűszerekkel meg tojással? Ráadásul olajban sütöd! Vajban kellene, de a legjobb a sütő! És egyébként sem ártana, ha kerülnéd a lisztet!
Mindezt egy jóval kilencven kiló feletti asszony mondta nekem, miközben én a százhetven centimhez alig hatvan kilót nyomtam. Ilyenkor többnyire csak magamban mosolyogtam, és nem vitatkoztam. Egy idősebb embert nem lehet átformálni — ő már ilyen marad. Szerencsére Erzsébet nem járt át túl gyakran, ám minden látogatása kötelező háztartási ellenőrzéssé változott, amelynek során úgy vizsgálta végig a lakást, mintha vizsgáztatni jött volna, és ez mindig előrevetítette a következő összetűzést.