A két férfi egyszerre kapta fel a tekintetét, mintha tetten érték volna őket valami tiltott dolog közepén.
— Csak átgondoltunk néhány variációt — hebegte Balázs, védekező hangsúllyal.
— Variációból látom, nincs hiány — lépett közelebb Lilla az asztalhoz. — Balázs, válaszolj őszintén: most tulajdonképpen kinek az érdekeit képviseled?
— Micsoda badarság ez? — csattant fel Gábor. — Hát a családét, természetesen!…
— Nem önt kérdeztem — vágott közbe Lilla, és egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust a férjével.
Balázs feszengve igazgatta magát a széken, pillantása ide-oda cikázott apja és a felesége között.
— Lilla, apa csak támogatni szeretne — szólalt meg végül bizonytalanul. — Sokkal rutinosabb a pénzügyekben…
Ebben a másodpercben Lillában helyére kattant minden. Tisztán látta: ebben a kapcsolatban már nem társként tekintenek rá, hanem bevételi forrásként. Nem számít, mit szeretne, milyen tervei vannak — csak az, mennyi érkezik a számlájára minden hónapban.
— Balázs — mondta csendesen, de rendíthetetlenül. — Ez most az utolsó alkalom. Vagy azonnal közlöd az apáddal, hogy a fizetésem felett én rendelkezem, és mi ketten együtt döntünk a közös költségvetésről, vagy itt és most véget ér a házasságunk.
— Hogy beszélhetsz így? — háborgott Gábor. — Miféle ultimátum ez?
Lilla ügyet sem vetett rá, kizárólag a férjére figyelt.
— Miért csinálsz ekkora ügyet ebből? — próbált erőltetett mosolyt az arcára varázsolni Balázs. — Csak megbeszéltük a lehetőségeket… Apának igaza van abban, hogy a családban mindennek közösnek kell lennie. Egy egység vagyunk, és…
— Nem, nem vagyunk azok — szakította félbe Lilla. — Azt hittem, mi ketten alkotunk egy családot. De úgy tűnik, ti ketten vagytok az, és én csupán egy két lábon járó bankszámla.
Sarkon fordult, bement a hálószobába, előhúzta a szekrény tetejéről a bőröndöt, és pakolni kezdett. Ujjai enyhén remegtek, mégis furcsa nyugalom költözött a gondolataiba. Mintha az elmúlt hónapok apró, zavaró mozzanatai hirtelen összeálltak volna egy éles, megkerülhetetlen felismeréssé.
Balázs döbbenten állt meg az ajtóban.
— Komolyan elmész? Egy ilyen apróság miatt?
— Ez nem apróság, hanem hátba szúrás — felelte Lilla anélkül, hogy abbahagyta volna a csomagolást. — A hátam mögött tárgyaltál a fizetésemről az apáddal. Elterveztétek, mire költitek. Még azt is fontolgattátok, hogy felmondjak azon a munkahelyen, amit szeretek. És mindezt úgy, hogy nekem egy szót sem szóltál.
— Lillácskám, ne hozz elhamarkodott döntést — jelent meg Gábor is az ajtóban. — Az asszonyok előbb felindulnak, aztán lehiggadnak. Aludjunk rá egyet, holnap nyugodtabban átbeszéljük.
— Önök már mindent átbeszéltek — csattintotta össze a bőrönd zárját Lilla. — Csak éppen nélkülem. A terveikben nincs helyem. Csak a keresetemnek.
— Nem sétálhatsz ki csak úgy! — tiltakozott az após.
— De igen — egyenesedett fel Lilla. — És meg is teszem.
Másnap kivett egy kis lakást a munkahelyéhez közel, és elhatározta, hogy most először valóban a saját feltételei szerint fog élni.