— …Gergő, itt van egy bizonyos Katalin néni az unokájával. Azt mondja, anyádnak kellett volna szólnia, mert ő állítólag a keresztanyád. Te tudsz erről valamit?
— Most hallok róla először. Anyára jellemző az ilyesmi… A keresztanyámmal sosem találkoztam, de a név rémlik, mintha tartották volna a kapcsolatot. Még gyerekkoromban költöztek el a faluból. Felhívom anyát, és kiderítem, mi folyik itt.
— Jó, siess haza — felelte Réka, majd bontotta a vonalat.
Amikor visszalépett a konyhába, meglepetten látta, hogy Katalin néni már otthonosan mozog a helyiségben: csészéket vett elő a szekrényből, és vizet töltött a forralóba, mintha mindig is ott lakott volna.
— Hosszú utunk volt, meg is éheztünk. Legalább egy teát hadd igyunk — jegyezte meg derűsen.
— Mindjárt összedobok valamit vacsorára. Készítek egy rizses húst, csak egy kis türelmet kérek — válaszolta Réka feszülten.
— Ráérünk, persze. De a tea addig is jól esik. Meséljen csak, milyen az élet egy ekkora városban! Andrea azt mondta, Gergő itt mesés összegeket keres. Az informatika aranybánya, ugye? Úgy gondoltam, Márkot is beindítjuk ezen a vonalon. Andrea szerint Gergő simán be tudja tenni valami programozói állásba…
Réka döbbenten meredt rá. Tehát Andrea már mindent elrendezett a feje fölött, miközben Gergő erről semmit sem tudott.
— Nagyi, te nem azt mondtad, hogy Gergő majd segít szakácsként elhelyezkedni? Most akkor mi köze ennek a számítógépekhez? — pattant fel Márk ingerülten.
— Ne akadékoskodj! A főzésből nem lesznek millióid. Gergő majd kitanít, rendes fizetésed lesz, autót veszel, lakást, és még engem is támogathatsz — legyintett Katalin néni, és jóízűen felnevetett.
A fiú arca megfeszült. — Azért jöttem, mert a nagymamám azt mondta, itt kapok munkát. Nálunk semmi lehetőség nincs. A szüleim isznak, a nagyi nevelt fel. Elvégeztem a szakácsiskolát, ez az én utam. Nem akarok programozó lenni.
— Ugyan már, mit tudsz te erről! Nézz körül: belvárosi lakás, utazgatás, pénz. Szerinted ezt egy szakács éri el? — csóválta a fejét az asszony, majd hirtelen Rékára szegezte a tekintetét. — És ti miért nem vállaltok még gyereket? Nem várhat az ember örökké…
A levegő megfagyott a konyhában, és abban a pillanatban csikordult a zár a bejárati ajtón. Gergő hazaért.