Réka épp a közeli élelmiszerboltban vásárolt, amikor megszólalt a telefonja. A szomszédja hívta.
— Rékácska, halló. Egy hölgy áll az ajtótok előtt, és elég hangosan követelőzik. Azt mondja, hozzátok érkezett látogatóba, csak éppen senki nem engedi be.
— Jó napot, Erzsébet néni. Nem számítunk vendégre, ez igazán különös. Kérem, mondja meg neki, hogy már úton vagyok hazafelé.
Ahogy sietett vissza, Réka próbálta összerakni fejben, ki keresheti őket bejelentés nélkül. Hozzájuk szinte soha nem toppant be senki váratlanul; ha mégis jött valaki, azt mindig előre megbeszélték.
Amikor kilépett a liftből, két teli bevásárlószatyor húzta a karját. A lakásuk ajtaja előtt egy számára teljesen ismeretlen, úgy hatvan év körüli asszony álldogált. Alacsony termetű, erősebb alkatú volt, élénk virágmintás ruhát viselt. Mellette egy nyurga, vékony, szemüveges fiú toporgott. A lábuknál egy púposra tömött utazótáska hevert.
— Jó napot kívánok. Talán minket keresnek?
— Így illik fogadni a vendéget? Természetesen ide jöttünk. Andrea Petrovna adta meg a címeteket. Azt mondta, Gergő majd segít ennek a semmirekellőnek. — Az asszony a fiú felé bökött.
— Andrea Petrovna nem szólt nekem semmiről — felelte Réka zavartan.
— A fiának biztos említette. Hiszen Gergő az ő gyereke. Te pedig a menye vagy, nem?
— Hivatalosan összeházasodtunk, igen, és együtt élünk itt. Ha már itt vannak… fáradjanak be.
Kinyitotta az ajtót. Az asszony előre tessékelte a fiút, majd ő maga is belépett. Réka közben egyre tanácstalanabb lett. Gergő dolgozik, és ő most egyedül maradt ezekkel az idegenekkel.
— Katalin Nyikolajevna vagyok, Gergő keresztanyja. Szólíts csak Katalin néninek. Ő pedig az unokám, Márk. Te Réka vagy, ugye? Andrea sokat emleget. Meg is sértődött, hogy nem hívtátok meg az esküvőre. Hogy bánhat így valaki a saját édesanyjával?
— Nem tartottunk lakodalmat. Csak aláírtuk a papírokat, csendben. Senkit nem hívtunk meg.
— Bezzeg a mi időnkben ez elképzelhetetlen lett volna! Na de hol találom a mosdót?
Réka megmutatta neki, merre van a fürdőszoba, aztán visszament a konyhába kipakolni a bevásárlást. A fiú illedelmesen ült az asztal mellett, szemét lesütve.
— Ne haragudjon a kellemetlenségért — szólalt meg halkan. — A nagymamám azt mondta, számítanak ránk.
— Igen… hát, itt valami félreértés lesz — sóhajtott Réka.
Fogalma sem volt, hogyan kezelje a helyzetet. Idegenek a nappalijában, csomagokkal, szemrehányásokkal. Végül kiment az erkélyre, elővette a telefonját, és tárcsázta a férjét.
— Gergő, sürgősen beszélnünk kell.