Csak éppen én ezt a meghatalmazást soha nem írtam alá.
Hosszan néztem a papírt. Első pillantásra valóban hasonlított az aláírásomra. A betűk formája stimmelt, a vonalvezetés ismerős volt – de a dőlésszög más volt. Túl szabályos. Gábor pontosan tudta, hogyan írok alá. Látta ezerszer. Elég ideje volt begyakorolni.
– Ez hamisítvány – mondtam végül halkan. – Nem az én kézjegyem.
A fiatal ügyintéző arca elsápadt. Látszott rajta, hogy erre nem számított.
Mónika mellettem némán állt, majd megszorította a csuklómat.
– Eszter, ez okirat-hamisítás. Büntetőügy.
Tisztában voltam vele. De abban a pillanatban nem a jogi következmények érdekeltek. Az fájt, hogy a férjem képes volt lemásolni az aláírásomat, hogy fedezetként tegye be azt a házat, amelyet még a házasságunk előtt vettem. A saját megtakarításomból. Tizenegy év munkája, küzdelme, minden reggelem és minden késő estém volt benne.
Az ügyintéző behívta a felettesét. Néhány perc múlva megjelent egy határozott fellépésű nő – Andrea, a hitelosztály vezetője. Átnézte a szerződést, összevetette a meghatalmazást, majd rám emelte a tekintetét.
– Kíván feljelentést tenni? – kérdezte tárgyilagosan.
– Igen – feleltem gondolkodás nélkül.
Az asztal alatt Mónika újra megszorította a kezem.
A bankból egyenesen a rendőrségre mentünk. Felvették a jegyzőkönyvet, csatolták a meghatalmazás másolatát, és mintát kértek a valódi aláírásomból is összehasonlítás céljából.
Az ügyeletes tiszt egy ötvenes éveiben járó, bajuszos férfi volt. Sokáig nézte egymás mellett a két aláírást, majd rám pillantott.
– A férje? – kérdezte röviden.
– Igen.
Bólintott, de nem fűzött hozzá semmit. Feljegyezte az ügy számát, és ezzel el is engedtek minket.
Hazafelé Mónika hallgatott. Már a háza előtt jártunk, amikor mégis megszólalt:
– Elmondod neki?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Megmutatom.
Este sokáig ültem a nappaliban, és azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.
Másnap reggel felhívtam Balázst, az egeri lakatost, aki tavaly a kerítést javította nálam. Megkértem, cserélje ki az összes zárat.
– Mindet? – kérdezett vissza. – A hátsó ajtón is?
– Mind a hármat.
Tízkor érkezett. Gábor már munkában volt. Délre új zárak kerültek a bejárati ajtóra, a verandára és a hátsó kijáratra is. Két kulcscsomó készült – mindkettő nálam maradt.
Ezután összepakoltam Gábor holmiját. Nem kapkodva, nem dühből. Gondosan, rendszerezetten. Az ingeket szépen összehajtva tettem a bőröndbe, a zoknikat páronként illesztettem egymásba. A borotváját külön tasakba csomagoltam, a fogkeféjét is mellé.
Nyolc éven át mostam és vasaltam ezeket az ingeket. Természetesnek vettem. Azt hittem, így működik egy házasság.
A két bőröndöt a tornácra állítottam.
Gábor fél hét körül gördült be a kocsival, ahogy mindig. A konyhaablakból figyeltem. Kiszállt, nyújtózott egyet, majd kivett egy zacskót a csomagtartóból – valószínűleg tejet, csütörtökönként mindig bevásárolt.
Az ajtóhoz lépett, bedugta a kulcsot. Nem fordult el.
Megpróbálta újra. Meghúzta a kilincset. Ekkor vette észre a bőröndöket.
Kiléptem a tornácra. A négy lépcsőfokkal lejjebb állt, és zavartan nézett fel rám. A kezében a tejeszacskó enyhén megremegett.
– Eszter… ez meg mi?
Nem válaszoltam. Elővettem a telefonomat, és elindítottam a felvételt – azt a bizonyos hét perc huszonhárom másodpercet.
Katalin hangja csendült fel a hangszóróból: „Sikerült elintézni?”
Gábor válasza tisztán hallatszott: „Igen, anya. Tegnap aláírtam. Három és fél millió.”
Az arca elszürkült. A kezében lévő zacskó megzörrent.
Leállítottam a felvételt.
– A házat 2016-ban vettem – mondtam nyugodtan. – Két évvel az esküvőnk előtt. Négy millió-kétszázezer forintért. A szerződés nálam van. Az összes bizonylat is.
Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam.
– A „Nyírfa” kávézót 2015-ben indítottam. Tizenegy év munkája van benne. Eleinte én dagasztottam a tésztát, naponta több száz litert, amíg fel nem tudtam venni egy péksegédet. Három hűtőt cseréltem le. A tetőt kétszer javíttattam saját költségen.
Minden egyes forintért megdolgoztam. És most végre ki akartam mondani mindazt, amit eddig magamban tartottam.