Magam súroltam fel a kövezetet esténként, amikor már alig álltam a lábamon. A bevételt is én számoltam végig minden nap zárás után, forintról forintra, nehogy egyetlen fillér is elkallódjon.
És most ott tartottam, hogy a férjem és az anyja a hátam mögött papírokat írogattak alá az én tulajdonomról.
A telefonom az anyósülésen hevert. A hangfelvétel hossza hét perc huszonhárom másodperc volt. Bizonyítéknak nem volt rossz, de ez kevésnek tűnt. Látnom kellett a hivatalos iratokat is.
Mónika némán hallgatott végig. A Lenin utcai kétszobás lakásának apró konyhájában ültünk, az ötödik emeleten, lift nélkül. Harminc éve könyvelőként dolgozott; a számokhoz olyan biztos kézzel nyúlt, mint sebész a szikéhez.
– A házat 2016-ban vetted – mondta végül. – Két évvel később mentél férjhez. Vagyis az ingatlan a te különvagyonod. Nem közös szerzemény. Jelzálogot a beleegyezésed nélkül nem tehetett volna rá.
– Azt állította, hogy van meghatalmazás – feleltem.
Mónika a szemüvege fölött nézett rám.
– Miféle meghatalmazás?
– Fogalmam sincs. Katalin azt mondta: „minden rendben, van papír”.
A csészét lassan letette az asztalra.
– Be kell menned a bankba. És a közjegyzőhöz is. Pontosan tudnod kell, mit intéztek el a nevedben.
Bólintottam. A kezem addigra már nem remegett.
Este megvártam, amíg Gábor elalszik. Mindig pillanatok alatt elnyomta az álom: fej a párnán, öt perc múlva már horkolt. Nyolc éven át hallgattam azt a hangot, és azt hittem, ez a békés családi élet zaja.
A páncélszekrény a kamrában állt. A kódot tudtam – az anyja születésnapja, március tizennegyedike. Eszébe sem jutott más számot választani.
Kinyitottam. Elővettem a ház iratait tartalmazó dossziét. A tulajdoni lap az én nevemen volt, az adásvételi szerződésben én szerepeltem vevőként. Minden szabályosnak tűnt.
A mappa alatt azonban lapult egy másik, vékony, áttetsző borító. Korábban sosem láttam.
Két felszólítás volt benne egy követeléskezelő cégtől. Gábor négyszáznyolcvanezer forinttal tartozott egy hitelkártyán. A kártyát két éve igényelte. Nekem egy szót sem szólt.
Négyszáznyolcvanezer. Két év alatt. Nem tudtam pontosan, mire ment el a pénz, de sejtettem.
Katalin havonta telefonált – soha nem nekem, mindig a fiának. Tőlem kellemetlen lett volna kérnie, de Gábortól természetes volt.
Kellett pénz gyógyszerre. Aztán szerelőre. A nyugdíj kevés, élelmiszerre sincs elég. Gábor adott, amennyit tudott. A fizetése havi negyvenötezer volt. Amikor az nem fedezte az igényeket, hitelhez nyúlt. Hónapról hónapra. Két éven át. Így gyűlt össze a négyszáznyolcvanezer.
És most ott volt a három és fél millió. A házam. A kávézóm.
Mindkét mappát magammal vittem. Az autó kesztyűtartójába rejtettem őket, majd visszamentem a hálószobába.
Gábor egyenletesen horkolt.
Reggel felhívtam Mónikát, és közöltem vele, hogy a bankba indulok. Azonnal felajánlotta, hogy elkísér.
A bankfiókban váratlan fordulat fogadott.
Az ügyintéző – egy legfeljebb huszonöt éves fiú – megnyitotta a szerződést a számítógépen, majd felém fordította a monitort.
– Itt látható a hárommillió-ötszázezer forintos hitelszerződés – magyarázta. – Fedezetként szerepel az egri, Kert utca tizennégy alatti lakóingatlan, valamint az Obszervatórium körút tizenkettő szám alatti „Nyírfa” kávézó.
– Ki a hitelfelvevő? – kérdezte Mónika higgadtan.
– Gábor. A zálogkötelezett pedig Eszter… meghatalmazás alapján.
– Kérem, mutassa meg azt a meghatalmazást – mondtam.
A fiú elővett egy iratot a dossziéból. Közjegyző által hitelesített meghatalmazás volt. Az én nevem szerepelt rajta. Az én adataim. Az én aláírásom.