Már a cipőmet húztam az előszobában, amikor bevillant, hogy az útlevelem a hálószobai komódon maradt. Elindulhattam volna nélküle is – az adóhivatal ráért volna másnapig. Mégis visszafordultam, felmentem az emeletre, és benyitottam a hálóba.
Ekkor ütötte meg a fülemet a beszéd zaja a földszintről, a konyha felől.
Gábor hangját azonnal felismertem. A másik Kataliné volt. Az anyósa alig húsz perce érkezett, miközben én készülődtem. Meg is lepett, mert szerdánként soha nem szokott betoppanni.
– Minden el van intézve? – kérdezte Katalin halkan, tárgyilagosan.
– Igen, anya. Tegnap aláírtam. Három és fél millió – felelte Gábor.
– A házra?
– A házra is, meg a kávézóra is. Ahogy mondtad.
A lépcső korlátjánál álltam, az útlevelem a kezemben. Úgy éreztem, mintha a talpam odaragadt volna a padlóhoz.
Nyolc éve mentem hozzá Gáborhoz. Negyvennégy éves voltam, ő negyvenhat. Kései házasság – azt hittem, ennyi idősen már mindketten tisztában vagyunk azzal, mit akarunk.
Ezt a házat 2016-ban vettem, két évvel az esküvő előtt. A saját pénzemből. Egy romos épület volt Eger mellett, harminc kilométerre a várostól. Négy millió-kétszázezer forintot költöttem rá összesen: felújítás, bővítés, kerítés, telekrendezés. Minden egyes forintért én dolgoztam meg.
A „Nyírfa” kávézót még korábban, 2015-ben nyitottam meg. Kicsi hely, húsz férőhellyel, a városból kivezető út mentén. Ebédmenü, sütemények, kávé. Tizenegy éven át építettem fel. Egyedül. Hitel nélkül. Férfi támogatás nélkül. Senki alamizsnájára nem szorulva.
És most a férjem meg az anyja jelzáloggal terhelték a házamat és a kávézómat.
Három és fél millió forint.
A falnak támaszkodtam, és igyekeztem egyenletesen lélegezni, nehogy meghallják. Az útlevelet úgy szorítottam, hogy a borítója meghajlott az ujjaim alatt.
– Nem fog rájönni? – kérdezte Gábor bizonytalanul. A hangjában volt valami szánalmas, gyermeki.
– Ugyan miből? – vágott vissza Katalin nyugodtan. – Van meghatalmazás. Teljesen szabályos.
– De anya… az mégiscsak az ő háza.
– Gáborkám – puhult el a hangja, mézesen –, a fiam vagy. Műtétre van szükségem. Csak nem akarod, hogy az anyád meghaljon?
A műtét. Három éve hallgattam ezt a történetet. Térdprobléma. Katalin sántikált, panaszkodott, pénzt kért. Négy alkalommal adtam neki ötvenezer forintot. Aztán még harmincat. Később huszonötezret. Három év alatt összesen háromszáztizenötezer forint ment el erre.
A beavatkozás azonban sosem történt meg.
Elővettem a telefonomat. Az ujjaim remegtek; csak harmadszorra sikerült elindítani a felvételt. A készüléket a korláthoz támasztottam. A konyha közvetlenül a lépcső alatt volt, tisztán hallatszott minden szó.
– De miért pont három és fél millió? – kérdezte Gábor. – A műtét hétszázezer.
– Azt én jobban tudom – zárta rövidre Katalin. – A lakásomat is rendbe kell tenni. És neked sem ártana egy rendes autó. Mivel jársz most? Szégyen az emberek előtt.
Tehát erről van szó. Lakásfelújítás, új autó, meg a legendás térd. És a fedezet? Az én házam. Az én kávézóm.
Hét percen át rögzítettem a beszélgetést. Amikor Katalin készülődni kezdett, halkan visszaléptem a hálószobába, becsuktam az ajtót, és megvártam, amíg becsapódik a bejárati ajtó.
Tíz perc múlva lementem. Gábor a konyhában ült, teát kortyolgatott. Felnézett.
– Hát te még itt vagy? Azt hittem, már elmentél.
– Az útlevelemért jöttem vissza – feleltem tárgyilagosan.
Azzal kiléptem a házból.
Az autóban ülve negyedórán át nem indítottam be a motort. A térdem remegett, de nem a félelemtől. A düh dolgozott bennem.
Tizenegy évig építettem mindent. Hajnal ötkor keltem. Az első három évben saját kezűleg dagasztottam a tésztát, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy péket alkalmazzak, és közben fejben már azt számoltam, hogyan fogom visszaszerezni azt, amit alattomosan el akartak venni tőlem.