– Eszter, várj egy pillanatot…
– A nevemet hamisítottad a papírokon – vágtam közbe. – Meghatalmazást gyártottál, amiről nem is tudtam. Jelzálog került az ingatlanomra. Három és fél millió forint. Állítólag édesanyád műtétére – aki három év alatt egyszer sem jutott el a kórházig. Lakásra neki. Autóra neked. És mindezt az én vagyonom terhére.
A lépcső alján állt. A kezében szorongatott tejeszacskó megzörrent; annyira remegett, hogy a folyadék megcsobbant benne.
– Feljelentést tettem – mondtam higgadtan. – Okirat-hamisítás miatt. A bank vizsgálja a kölcsönt. A meghatalmazás érvénytelen, mert nem az én aláírásom szerepel rajta. Az írásszakértő ezt igazolni fogja.
– Eszter! Anya azt mondta, beleegyeztél! Azt állította, beszélt veled!
A szemébe néztem. Nyolc év. Ennyi időn át ült velem szemben minden reggel az asztalnál. Tea, pirítós, halkan szóló rádió. Azt hittem, ez a család.
– Hazudott neked – feleltem csendesen. – Te pedig nem akartál utánajárni. Kényelmesebb volt elhinni.
Lehuppant a legalsó, hideg kőlépcsőre.
– Mit csináljak most?
– Vidd el a bőröndöket. Menj vissza az anyádhoz. Majd ő eligazít.
– De hát mi egy család vagyunk…
Fentről néztem rá. Ötvennégy éves férfi, aki a házam lépcsőjén ül, kezében egy zacskó tejjel, és bocsánatért könyörög három és fél millióért, hamis aláírásért, két évnyi titkolt hitelért.
– A családban nem lopják meg egymást – mondtam. – Pakolj.
Lassan feltápászkodott. Megfogta a bőröndöket. A tejet a korlátra tette, ösztönösen, mintha még mindig itt lakna.
Felvettem a csomagot. Szükségem lesz rá.
Az autója kigördült az udvarról. A tornácról figyeltem, ahogy a hátsó lámpák eltűnnek a Kert utca sarkán, a főút irányába.
Csend maradt utána. Októberi este volt, alig öt fokkal. A kertben álló almafák – azokat is én ültettem tizennyolcban – nedves avarillatot árasztottak.
Bementem. Az új kulccsal bezártam az ajtót. Feltettem vizet forrni.
A kezem nem remegett. Három napja először volt nyugodt.
Megkönnyebbülést mégsem éreztem. Inkább olyasmit, mint egy műtét után: fáj, de a fertőzés végre ki lett tisztítva.
Fél óra múlva megszólalt a telefonom. Katalin. Nem vettem fel. Újra hívott. Aztán megint.
A negyedik próbálkozás után üzenet érkezett: „Óriási hibát követsz el. Erről még beszélni fogunk.”
Kikapcsoltam a készüléket.
Három hét telt el. A bank felfüggesztette a hitelt az ellenőrzés lezárásáig. A rendőrségen folyamatban van az ügy, az aláírás-szakértői vizsgálatot kitűzték.
Gábor az anyjánál lakik. Minden nap telefonál – reggel és este, mintha menetrend szerint tenné. Nem válaszolok. Egyszer bejelentés nélkül idejött; a kapunál állt és cigarettázott. Korábban sosem dohányzott. Nem mentem ki hozzá.
Katalin a környéken azt terjeszti, hogy „nem vagyok normális”. Hogy pénz miatt tettem tönkre a családot. Hogy az ő fia szent, én pedig hálátlan. Judit, a szomszéd, együttérző arccal adta tovább a hírt egyik reggel a kerítésen át.
Én pedig minden hajnalban hétkor kinyitom a Nyírfát. Sütök, kávét főzök, elszámolom a bevételt. Az én házam. Az én vállalkozásom. Tizenegy év munkája.
Feljelentést tettem a férjem és az anyósa ellen. Lecseréltem a zárakat. A bőröndjei kint álltak a tornácon. Nyolc év házasság – ennyi maradt belőle.
Túl messzire mentem? Vagy inkább várnom kellett volna, amíg teljesen kisemmiznek, és a végén se házam, se kávézóm nem marad?
Ti mit tettetek volna a helyemben?