— Ugye nem beszélsz komolyan? Tényleg kirakod Tamást és Petrát ezek miatt a… hobbikertészek miatt?
Felnevettem, és játékosan puszit nyomtam Gábor arcára.
— Ugyan már, Gábor. Petra és Tamás eleve a hétvégét a szüleinél töltik, ezt egy hónapja megbeszéltük. Viszont édesanyádra most igazán emlékezetes, természetközeli kikapcsolódás vár.
Szombat reggel lustán kortyolgattuk az ágyban a kávénkat, élvezve a ritka, zavartalan pihenést. Pontban kilenckor azonban felvisított a telefonom. A kijelzőn Erzsébet neve villogott.
Kihangosítottam.
— Anna! Ez meg mi akar lenni?! — olyan éles sikoly harsant a vonalban, hogy még a szomszéd kutyája is felugatott. — Hol van a ház?!
— A helyén, Erzsébet. A koordináták tegnap óta mit sem változtak — feleltem mézes hangon.
— És miért nincs padló?! Csak gerendák meredeznek a földből! Az udvaron pedig… Anna, ott egy embermagas árok tátong! Hol van a vécé?!
— Ó, az… — tettem úgy, mintha most hallanék róla először. — Mondtam, hogy Petra és Tamás nem henyélni vannak ott. Tamás teljes aljzatcserébe kezdett, és új szennyvízrendszert építtet. A korhadt deszkákat már csütörtökön felszedték, a mobilvécét pedig ideiglenesen átköltöztették a szauna mögötti bokrokhoz. Hiszen önök akartak gazdálkodni.
A vonal túlsó végén zihálás hallatszott, majd a háttérből Katalin kétségbeesett kiáltása tört elő:
— Erzsi! Gyere gyorsan! Egy teherautó tolat be a virágágyásra!
— Anna, ez mégis micsoda?! — visított Erzsébet.
— Jaj, majdnem elfelejtettem! — csepegtettem még több gondoskodást a hangomba. — Ma érkezik a szerves trágya. Tíz tonna, kiváló minőségű marhatrágya.
— Tessék?!
— Igen. Petrának csak át kellett volna vennie, a munkások pedig hétfőn szétterítették volna. De mivel elküldték a testvérét, és átvették a birtok irányítását, most minden felelősség az önöké.
Egy pillanatra csend lett.
— Mondják a sofőrnek, hogy borítsa le a rakományt a kapu elé. Onnantól már önöké a terep.