Katalin arca megrándult. A félig megrágott teasütemény tompa csobbanással pottyant bele az eperlekváros csészealjba.
Úgy pislogott, mint egy zárlatos számológép, amelynek hirtelen lehetetlen műveletet adtak ki.
— Ne próbálj mellébeszélni! — csattant fel Erzsébet, és a hangja olyan magasra szökött, hogy majdnem berezonált az ablaküveg. — Szombaton kimegyünk. A palántáink kinövik a ládákat. A húgod köteles kiüríteni a házat. Ez nem kérés, hanem elvárás! Ha ezt sem teszed meg, azzal minket, engem és Gábort semmibe veszel!
Gábor arca megkeményedett, és hirtelen hátratolta a széket.
— Anya, ez már túlzás. Az a ház Anna tulajdona. Veszek nektek paradicsomot, ha kell, aranyáron is, csak hagyjatok minket békén.
— A saját fiam az asszony kedvéért fordul ellenem! — sóhajtotta drámai mozdulattal Erzsébet, és a mellkasához kapta a kezét. — Ha azok a… senkik nem költöznek ki, akkor köztünk mindennek vége!
Az egész jelenetet higgadt érdeklődéssel figyeltem, mintha egy rosszul rendezett színdarabot látnék.
Fejben már régen összeállt a kép, olyan részletekből, amelyekről ez a két önjelölt mártír mit sem tudott. Petra és a férje, Tamás ugyanis nem nyaralni mentek a vidéki házba.
Tamás építésvezetőként dolgozik. Azért húzódtak meg a szűk nyári konyhában, mert a főépületben épp most zajlott egy alapos felújítás, ami inkább hasonlított kisebb katasztrófára, mint hétvégi barkácsolásra.
Finoman elmosolyodtam.
— Rendben, Erzsébet. A család valóban szent dolog. Igazad van, nem állhatok a föld iránti elkötelezettségetek útjába. Petra és Tamás péntek este elutaznak.
Szombat reggelre nyitva lesz a kapu, a ház kulcsát pedig a verandán, a lábtörlő alatt találjátok. Szabad a pálya, birtokba vehetitek az egészet.
Gábor elképedve nézett rám, de bölcsen nem szólt közbe.
Az anyósa diadalmasan kihúzta magát, és elégedett pillantást vetett a testvérére.
— Na, végre! Így kell ezt. Tanuld meg, fiam, hogyan kell tisztelni az anyádat — jelentette ki fennhangon, majd felkapta a táskáját.
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, Gábor lassan felém fordult.
— Ugye most nem azt mondod komolyan, hogy…?