Erika néhány másodpercig szótlanul meredt a kislányra, arcán leplezetlen meghökkenéssel.
– Nahát… még alig nőtt ki a földből, és máris kioktatja a felnőtteket! – csóválta a fejét sértetten.
Mária ekkor hirtelen kihúzta magát. A lüktető fejfájásról egy csapásra megfeledkezett, tekintete tisztán és rendíthetetlenül szegeződött a szomszédra.
– Először is, ő nem „pihécske” vagy akármi más – mondta nyugodt, de határozott hangon. – Másodszor pedig senki sem kopogott nálad. Most pedig menj haza, és ne ijesztgesd a gyereket a kiabálásoddal.
Azzal – udvarias mozdulattal, ám ellentmondást nem tűrően – becsukta az ajtót.
Amikor visszafordult, Lilla még mindig szorosan fogta a kezét.
– Na, megijedtél, te kis bátor? – kérdezte lágyan.
– Nem – rázta meg a fejét a kislány komolyan. – Mert te itt vagy velem.
Mária ajkán halvány mosoly jelent meg.
– És itt is maradok. Többé nem fog zaklatni bennünket.
Különös módon nem sokkal később a fejfájása valóban elillant. Még ült egy darabig a kanapén, karját Lilla vállára téve, majd felállt, és meglepő könnyedséget érzett magában, mintha valami súly gördült volna le róla.
– Tudod, mire gondoltam? – fordult a kislányhoz élénkebben. – Süthetnénk palacsintát, mire Gáborék hazaérnek az utazásból. Igazi lakomával várjuk őket! Szereted a palacsintát?
– Nagyon! Segíthetek? Megtanítasz rá?
– Hát persze, hogy megtanítalak. Csináljuk együtt – felelte Mária, és hangjában őszinte melegség csengett.
Abban a pillanatban világosan megérezte, hogy a régóta hűvös szívében valami apró, de ragyogó fény gyullad. Ez a törékeny kis „idegen” gyerek gondolkodás nélkül mellé állt. A fenyegetése talán gyermeteg volt, de a mögötte rejlő tiszta szándék felbecsülhetetlen értéket hordozott.
Az este meghitt békességben telt. A konyhában liszt és tej keveredett, Mária részletesen magyarázta, mitől lesz a tészta igazán selymes, Lilla pedig egy sámlin állva, csillogó szemmel figyelt minden mozdulatot. Később a nappaliban telepedtek le, bekapcsolták a televíziót, és a rajzfilmek vidám dallamai betöltötték a lakást. A kislány lassan közelebb húzódott, végül fejét Mária vállára hajtotta.
Az asszony gyengéden átölelte, kisimított egy puha tincset a homlokából, és ahogy jobban szemügyre vette az arcát, felfedezte benne az édesanyja ismerős, kedves vonásait. Abban a csendes pillanatban valami végleg felengedett benne. Lelkében nyugalom és melegség áradt szét, mintha hosszú tél után végre besütött volna a nap.
Gábor esti telefonhívása ebben az idilli hangulatban érte őket. Felváltva beszéltek vele, egymás szavába vágva mesélték, milyen jól sikerült a nap, mennyire hiányzik már, és milyen izgatottan várják a találkozást. A hívás után még sokáig ültek összebújva a lámpa lágy fényében. Mária egy távoli, havas országról szőtt mesét, ahol hatalmas fehér medvék élnek a jég birodalmában.
Lilla félálomban szorosabban magához ölelte legkedvesebb játékát – azt a fehér plüssmackót, amely némán őrizte annak az estének az emlékét, amikor egy lélekben kivirágzott a feltétel nélküli szeretet.
Évekkel később, amikor Mária egy megsárgult fényképet tartott a kezében – rajta ő, Gábor és a már felnőtt, számára immár valóban unokává vált Lilla, amint hófödte hegyek előtt nevetnek –, pontosan értette: a sors legértékesebb ajándékai gyakran váratlan formában érkeznek. Az igazi köteléket pedig nem a vér határozza meg, hanem az a melegség, amelyet két ember képes egymásnak adni, ugyanannál a közös tűznél melegedve.