Ám a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Hirtelen ismerős, gyűlölt szorítás markolta össze Mária halántékát, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. A vérnyomása megint felszökött – az utóbbi években túl gyakran történt ez meg vele, főleg amikor kimerült vagy ideges volt.
– Rosszul vagy? – hallatszott Lilla vékonyka, aggódó hangja.
– Ó, csak ez hiányzott most… – préselte ki a szavakat Mária, miközben a fürdőszobai szekrényből előhalászott egy apró, fehér tablettát.
– Le kellene feküdnöd – jelentette ki a kislány komolyan, szinte felnőttes határozottsággal.
– Ha lefekszem, csak rosszabb lesz. Inkább ülök egy kicsit – felelte Mária, és nehézkesen elhelyezkedett félig fekvő helyzetben a nappali kanapéján.
Lilla azonnal elcsendesedett. Félretolta a csörgő építőkockákat, a könyvet is becsukta, ügyelve rá, hogy még a lapok se zizegjenek. Mozdulatlanul ült, és olyan figyelemmel nézte a nőt, mintha őrködne felette. A lakás csendjét hirtelen éles csengőszó hasította ketté. Lilla összerezzent.
– Ők azok! Visszajöttek! – suttogta izgatottan.
– Nem, kicsim, csak holnap érkeznek – válaszolta Mária fáradtan. – Talán a postás vagy valamelyik szomszéd.
A falba kapaszkodva indult az ajtó felé. Ha tudta volna, ki áll odakint, talán meg sem fordítja a kulcsot. A küszöbön a felső emeleten lakó Erika magasodott, akinek megjelenése többnyire vihart hozott magával. A kihívó tekintetű asszony hírhedt volt hangos éjszakai összejöveteleiről, és azokat a lakókat, akik szóvá merték tenni a zajt – köztük Máriát is –, személyes ellenségnek tekintette.
– Már megint maga dörömbölt a plafonon, Mária? – támadt rá minden bevezetés nélkül. – Én békésen aludtam, senkit nem zavartam, erre egyszer csak ez az ütögetés!
– Nem kopogtam – felelte Mária halkan, de határozottan, miközben a fejében lüktető fájdalom új erőre kapott. Finoman próbálta becsukni az ajtót.
– Ugyan, várjon csak! Akkor ki volt? Mindig engem találnak meg a panaszaikkal! – Erika hangja egyre hangosabb lett, mint egy felpörgő motor.
– Már mondtam: nem én voltam. Nálunk csend van. Kérem, menjen békével.
A régi sérelmek azonban felszínre törtek Erikában. Hetek óta gyűjtött bosszúságát most egyetlen lendülettel zúdította a küszöbre.
Ekkor a két felnőtt között apró alak tűnt fel. Lilla előbb csak félénken kandikált ki a sarok mögül, aztán összeszedte bátorságát, és az ajtóig lépett.
– Legyen szíves halkabban beszélni! – mondta tisztán, érthetően. – Mária néninek nagyon fáj a feje.
Mindkét nő meglepetten hallgatott el. A kislány komoly arccal felemelte pici mutatóujját, és megfenyegette a szomszédot:
– Ha kiabál, kijön a rendőr bácsi, és… és sarokba állítja! Mert nem szabad rosszalkodni!
Máriát váratlanul érte ez a kétségbeesett, mégis bátor kiállás. A szája sarkában akaratlan mosoly jelent meg, amely mintha kisimította volna az arcára ült feszültséget.
– Lillám, minden rendben, a néni már megy is. Menj vissza a szobába – szólt gyengéden.
A gyerek azonban nem hátrált. Odalépett, és megfogta Mária kezét, apró ujjai szorosan ráfonódtak az övére. A mozdulat szótlan ígéret volt: itt vagyok, nem hagylak egyedül.
Erika pedig, akit teljesen váratlanul ért ez a jelenet, döbbenten állt a küszöbön, és egy pillanatra még a szava is elakadt.