A kislány pufók, rózsaszín kabátkában álldogált az előszobában, és ügyetlenül birkózott a makacs cipzárral. Viktória gyors mozdulattal segített neki, majd Máriához fordult.
– Nagyon hálásak vagyunk, Mária néni, igazán köszönjük – mondta őszinte hangon. Ezután leguggolt Lillához. – Betettem a táskádba a kedvenc babáidat, meg azt a varázsmesés könyvet is. Mária mama biztosan olvas majd belőle. Ugye, fogsz?
– Hogyne olvasnék, sőt még babázni is fogunk – felelte a házigazda, igyekezve némi melegséget csempészni a hangjába. – Gyere csak befelé, kicsim, ne toporogj az ajtóban.
A gyerek azonban észrevette, hogy az édesanyja nem húzza le a csizmáját, és halkan felszisszent a visszafojtott sírástól.
– Kincsem, Gábor bácsival nagyon-nagyon hamar visszajövünk – simogatta meg Viktória a haját. – Csak három nap, három igazi varázsnap, és már itt is leszünk. Hozunk neked valami gyönyörű ajándékot a hegyekből. Addig pedig vársz ránk bátran, mint egy igazi hercegnő, rendben?
Lilla bólintott, és a fehér plüssmackót az arcához szorította. A szeme könnyben úszott. Az ajtó halkan kattant, amikor becsukódott. A kislány mozdulatlanul meredt a faajtóra, mintha attól félne, hogy ha pislog, minden végleg eltűnik.
– Tudod mit? – törte meg a csendet Mária. – Megmutatok neked egy különleges ékszerdobozt.
Megfogta a gyerek hűvös kezét, és a nappaliba vezette. A kanapéra kirakta a hozott játékokat. – Itt nyugodtan eljátszhatsz, én pedig közben készítek valami finomat a konyhában.
– Bemehetek veled? – kérdezte félénken Lilla.
– Inkább maradj itt. A konyha szűk, csak útban lennél – válaszolta Mária kissé túl élesen, majd belül azonnal elszégyellte magát a hangja miatt. Mégsem tudta megfékezni a benne kavargó érzéseket. A szőke kislányban minduntalan azt látta, ami neki sosem adatott meg: az „igazi” unokák, akikről annyit ábrándozott. „Micsoda igazságtalanság – gyötörte a gondolat. – Évekig várok a család folytatására, és végül egy idegen gyermeket kapok.”
Lilla időről időre beszaladt a konyhába, kérdésekkel ostromolva: miért forr a víz, hogyan kel meg a tészta, hová tűnik a gőz. Mária rövid, kimért válaszokat adott. Egyetlen cél lebegett előtte: csak el ne sírja magát a gyerek. Ez a visszafogott igyekezet tartotta fenn kettejük között a törékeny beszélgetést.
A kislány hamar megérezte a láthatatlan távolságot, és inkább visszahúzódott a könyveihez meg a játékaihoz. Halkan mesélte magának a képek történetét, betűzgetve próbálta összeolvasni a szavakat.
Mária többször is mély levegőt vett, hogy úrrá legyen ellenérzésein. Esténként mégis elővett egy-egy mesét, és felolvasott belőle. Másnap hosszú sétára vitte Lillát a közeli parkba. Kívülről nézve minden rendben zajlott, de a szíve mélyén makacs keserűség ülepedett meg.
– Mikor jönnek vissza? – kérdezte újra és újra a kislány.
– Holnapután, aranyom. Már nincs sok hátra.
– És akkor rögtön hazamegyünk?
– Igen, természetesen haza.
Lilla egy pillanatig hallgatott, majd váratlanul felnézett rá. – Te is eljössz majd hozzánk? Meglátogatsz minket?
A tiszta, égkék tekintet olyan nyíltan és bizalommal telt volt, hogy Mária szinte beleszédült.
– Én? Nem is tudom… talán egyszer – felelte bizonytalanul.
– Kérlek, gyere el! Megmutatom a babaházamat, az összes lakójával együtt! – lelkesedett Lilla olyan őszinte örömmel, hogy Mária mellkasában valami fájón megmozdult.
A második nap estéjére valamelyest enyhült benne a feszültség. Lassan kezdte elfogadni, hogy most ideiglenesen ez a feladata, és talán nem is akkora teher, mint amilyennek elsőre tűnt.