Az apró kristályos hópehely, amely hangtalanul simult a sötét kabátra, mintha egyedüli tanúja lett volna annak a feszültségnek, amely Gábor mellkasát szorította. A gyerekkora óta ismert lakás küszöbén állt, és érezte, ahogy a háta mögött kavargó, metszően hideg szél szinte betolja az ajtón, egy olyan beszélgetés felé, amelyet legszívesebben elkerült volna. Egyedül érkezett az édesanyjához – Viktória és a kislány nem jöttek vele. Úgy gondolta, könnyebb lesz megfelelő szavakat találnia, ha előbb maga készíti elő a terepet, és gondosan felépíti a kérését.
– Mindössze három napról van szó, anya. Hetvenkét óra az egész. Váratlanul jött ez az utazás, nem tudtuk előre. Nincs kire hagynunk a kicsit… rajtad kívül senki másra – mondta, és bár próbált határozottnak tűnni, hangjában ott bujkált a könyörgés.
Mária – szigorú vonású, de még mindig csinos asszony – válasz helyett tovább tette a dolgát a konyhában. Mozdulatai kimértek voltak, ahogy elővette a régi, aranyszegélyes csészét, amelyből Gábor már gyerekként is kakaót ivott, majd az apró tálkát a lekvárnak. Frissen főtt, erős kávét töltött a csészébe; az illata összekeveredett a sütőből áradó sütemény meleg aromájával. Ez az illat egykor az otthon biztonságát jelentette, most azonban nem hozott megnyugvást. Szíve mélyén azt kívánta, bárcsak a fia, aki már mindent elért az életben, végre gondtalanul élhetne. De ez az utazás is Viktóriához és a gyermekéhez kapcsolódott.
Nem volt könnyű elfogadnia Gábor döntését. A fia sokáig egyedül élt, ígéretes karrierrel, rangos diplomával a kezében, aztán egyszer csak elkötelezte magát egy nő mellett, aki már egy ötéves kislányt nevelt. Mária gondolatai gyakran visszatértek ehhez, makacsul, akár az őszi eső kopogása: „Ennyi évet várt, és végül az első komoly kapcsolatban családot alapított.” Magát hibáztatta, amiért nem szólt bele, nem terelgette jobban, túl nagy bizalmat adott a fia józanságának. Viktóriát idővel megszerette, látta benne az igyekvő, kedves társat. De Lillával kapcsolatban valami megmagyarázhatatlan távolság maradt benne. Tudta, a gyermek semmiről sem tehet, mégis, amikor a nagy, idegen tekintet ráemelődött, mintha fal emelkedett volna közöttük – egy fal, amelyet saját szíve húzott fel.
– Édes fiam, érts meg – szólalt meg végül, és a lassan hulló hópelyheket figyelte az ablakon túl. – Nekem sosem volt dolgom unokával. Fogalmam sincs, hogyan kell bánni egy ilyen kicsi gyerekkel. Mit mondjak neki, mit csináljak vele?
– Ugyan már, anya – lépett közelebb Gábor. – Te mindenhez értesz. Nálad rend és melegség van, te vagy a világ legjobb háziasszonya. Ha a saját nagymamája közelebb lakna, hozzá fordulnánk, de több száz kilométerre él. Itt pedig rajtad kívül nincs senkijük.
Mária arca megfeszült. – És az én terveim? A kis dolgaim, amelyekre végre jut időm? Alig kezdtem élvezni a nyugalmat, máris egy más gyerek felügyeletét bízzák rám – csúszott ki belőle keserűen.
Gábor lehajtotta a fejét. – Rendben van. Nem erőltetem. Akkor megyek – mondta, és az ajtó felé indult, mintha valóban távozni készülne, pedig jól emlékezett rá, hogy ez a gyerekkorából ismert húzás sokszor meglágyította az anyját.
– Hová mennél már? – csattant fel Mária, majd sértődötten összeszorította az ajkát, akár régen. – Hozzátok el holnap. De csak akkor, ha ő maga is hajlandó itt maradni egy vén, zsörtölődő asszonnyal.
Gábor arca felderült. – Köszönöm, anya! Majd meggyőzzük, meglátod.
Másnap az előszobában ott állt egy apró termetű kislány, bizonytalanul toporogva a küszöb közelében, és nagy szemekkel figyelte az idegennek tűnő, mégis ismerős lakást.