– Talán valami tévedés? – próbálta lezárni Márk a dolgot, de a hangjában nem volt meggyőződés.
A „tévedések” azonban nem maradtak abba. Szinte minden nap érkezett egy újabb értesítés Eszter telefonjára: kisebb-nagyobb összegek tűntek el a számlájáról. Hol egy fodrászszalon, hol egy ruhabolt, máskor egy gyógyszertár neve villant fel a kijelzőn. Eleinte legyintett, ám egy idő után tudatosan figyelni kezdte a költéseket, és hamar világossá vált számára, hogy ezek a pénzek nagyon is célzottan vándorolnak el.
Katalin egyre gyakrabban bukkant fel náluk. Már nemcsak hétvégente, hanem szinte naponta beállított. Ráadásul sokszor nem egyedül érkezett, hanem Dórával, aki nemrég adott életet a kisbabájának, és állandóan a pénzhiányra panaszkodott. A fiatal anya sóhajtozva sorolta, mennyibe kerülnek a pelenkák, a bébiételek, a krémek.
– Márkikám, csak nem hagyod cserben a testvéredet? – nógatta Katalin a fiát. – Dóra alig bírja, a férje meg elissza a fizetését.
Márk ilyenkor bólintott, aztán eltűnt valahová. Két-három órával később Eszter újabb banki értesítéseket kapott: gyerekruha, csörgő, babakrém. Mindez az ő kártyájáról fizetve.
Egyik este Eszter a szokásosnál hamarabb ért haza. Ahogy belépett a lakásba, a konyhából hangos beszéd szűrődött ki. Katalin az asztalnál ült, telefonját a füléhez szorítva.
– Ugyan már, Anita, ez a kézkrém egyáltalán nem drága – magyarázta lelkesen, miközben a frissen bontott dobozt forgatta. – Csak másfél ezer forint, és csodát tesz a bőrrel. Eszter úgysem bánja, hadd kényeztesse magát az ember néha.
Márk mellette ült, teát kortyolt, és a mobilját görgette, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb jelenete. Senki nem tűnt zavartnak attól, hogy a vásárlásokhoz nem a saját pénzüket használják.
Eszter arcába forróság szökött. Hirtelen minden összeállt: nem egyszeri segítségről volt szó, hanem arról, hogy a számláját közös kasszának tekintik. Engedély nélkül. Szó nélkül. A férje pedig hallgat.
– Katalin – szólalt meg higgadtan, bár belül tombolt. – Beszélhetnénk egy percre?
Az anyós meglepetten pillantott fel.
– Hát persze, kedvesem. Valami baj van?
– Igen, van. Feltűntek bizonyos furcsa terhelések a kártyámon. Szépségszalon, gyerekbolt, kozmetikumok. Tud esetleg valamit arról, hogyan kerültek ezek oda?
Katalin ártatlan képet öltött.
– Jaj, Eszterkém, ne csinálj ebből ügyet. Márk mondta, hogy rendben van. Hiszen család vagyunk, nem igaz?
Márk végre felemelte a fejét, de a tekintete elcsúszott Eszter mellett.
– Anya, nem így beszéltük meg… – motyogta.
– Mit nem így? – fordult hozzá azonnal Eszter.
A férfi láthatóan zavarba jött.
– Csak… néha vesz ezt-azt. Apróságokat.
– Apróságokat? – Eszter megnyitotta a banki alkalmazást. – Huszonháromezer forint egy hónap alatt apróság? Ötezer gyerekruhára, háromezer manikűrre, négyezer kozmetikumokra. Kinek a számára ezek?
Katalin felállt, és idegesen összeszedte az asztalon heverő szatyrokat.
– Nem kell mindjárt felháborodni. Rokonok vagyunk. A babaholmik Dórának kellenek, most nehéz időszakot él.
– És a szépségszalon is a babának szólt? – kérdezett vissza Eszter élesen.
– Egy nőnek adnia kell magára – hebegte az anyós.
Eszter mély levegőt vett. Úgy érezte, eddig tartott a türelme. Dolgozni mindenki helyett, eltartani az állás nélküli férjét, és még a rokonság kívánságait is finanszírozni – ez már túlment minden határon.
– Figyeljenek rám – mondta, és leült az asztalhoz. – Holnap reggel bemegyek a bankba, új kártyát igényelek, a mostanit pedig letiltom. Innentől kezdve kizárólag én rendelkezem a saját keresetem felett.
– Tessék? – nézett rá értetlenül Márk.
– Nagyon egyszerű. Külön kasszán leszünk. Mindenki a saját pénzét költi el.
A férfi hirtelen felpattant, a szék hangosan végigcsikordult a padlón.
– Mióta van nálunk külön kassza?! – kiáltotta, arca vörös lett az indulattól. – Férj és feleség vagyunk!