Eszter mindig megfontolt, előrelátó nő hírében állt. Egy nagyvállalatnál dolgozott közgazdászként, a lakását még a házassága előtt, hitelre vásárolta, és rendszeresen félretett váratlan helyzetekre. Harmincnégy éves volt, amikor megismerte Márkot. Sofőrként dolgozott, egyszerű fickó, de első látásra rendes embernek tűnt. Nem ivott, csak ritkán gyújtott rá, és bár öt évvel fiatalabb volt Eszternél, a nő ezt egyáltalán nem érezte problémának.
Az esküvőjük visszafogottan zajlott, szűk körben, nagy felhajtás nélkül. Márk beköltözött a felesége egyszobás lakásába, amelynek törlesztését Eszter már harmadik éve fizette. Az elején minden békésen alakult. A férfi egy fuvarozó cégnél vállalt munkát, a fizetése nagyjából havi hatvanezer forint körül mozgott. Nem volt kiemelkedő összeg, de Eszter nem panaszkodott. A pénzügyeiket különösebben nem részletezték: ami kellett a közös élethez, azt egyszerűen kifizették.
A gondok alig két hónappal a mézeshetek után kezdődtek. Márk egy este komoran toppant be az ajtón, és közölte, hogy beadta a felmondását.
– Teljesen elviselhetetlen lett a főnök – morgott, miközben lerúgta a cipőjét. – Üvölt mindenkivel, hetente variálja a beosztást. Állandóan fáj a fejem a feszültségtől.
Eszter megértően hallgatta. Tudta, milyen megterhelő tud lenni az emberekkel való munka, főleg, ha a vezetőség nem bánik tisztességgel az alkalmazottakkal.
– Pihenj egy kicsit – javasolta nyugodtan. – Majd találsz egy jobb helyet.
Csakhogy a hetek múltak, és új állás nem került szóba. Pontosabban Márk úgy tett, mintha keresne. Néha átfutotta az álláshirdetéseket, de amikor Eszter konkrét lehetőségeket mutatott, fintorgott.
– Ez nem nekem való. – legyintett. – Itt kevés a fizetés, ott meg borzasztó a munkaidő.
A nő nem vitatkozott. Egyre több feladat szakadt rá a munkahelyén, gyakran hazavitte a projektjeit is, így sem energiája, sem ideje nem maradt hosszas családi vitákra. A lakáshitel, a rezsi, a bevásárlás mind az ő számláját terhelte. Márk nem hozta szóba, hogy beszállna.
Egy hónappal a felmondás után új szereplő jelent meg a mindennapjaikban: Katalin, az anyósa. A külvárosban lakott, mégis egyre sűrűbben tűnt fel náluk. Hol egy fazék levest hozott, hol csak beugrott teázni, néha pedig azzal maradt éjszakára, hogy lekéste az utolsó buszt.
Eszter inkább hallgatott. Nem akarta elmérgesíteni a viszonyt a férje családjával, és Katalin látszólag segíteni próbált. Csakhogy ez a segítség furcsa formát öltött. Átrendezte a konyhát, máshová pakolta a hűtőben az ételeket, elmozdította a polcokon a fényképeket. És persze állandóan tanácsokat osztogatott.
– Eszterkém, próbálj más tésztát venni, ez szétfő – jegyezte meg, miközben a szekrényekben kutatott. – És ez a kenyér is túl száraz. Mi Márkkal egészen máshoz vagyunk szokva.
Márk ilyenkor a kanapén ült, telefonját böngészte, videókat nézett, és időnként egyetértően hümmögött az anyja szavaira. Az álláskeresés nem sürgette. Ha viszont edzőtermi bérletre vagy cigarettára volt szüksége, a pénz gyorsan előkerült – természetesen Eszter bankkártyájáról.
A nő igyekezett nem tudomást venni minderről. A cége közben megnyert egy jelentős pályázatot, ezért több projekt irányítását bízták rá egyszerre. Sokszor késő estig dolgozott, majd otthon még várták a házimunkák – és a nappaliban beszélgető Márk és Katalin, akik a szomszédokról vagy a televíziós hírekről csevegtek.
A nyár elején azonban valami különös dologra lett figyelmes. Átnézte a bankszámlakivonatát, és ismeretlen terheléseket látott. Egy szépségszalonban háromezres tétel. Egy gyermekruházati boltban ötezer forint. Apróbb vásárlások: samponok, arckrémek, kozmetikumok.
– Márk, tudsz valamit ezekről a kiadásokról? – kérdezte, és a férje elé tartotta a telefonját.
Márk rápillantott a kijelzőre, majd vállat vont.
– Fogalmam sincs. Talán…