– Nézd csak, anya, itt teljesen újak a hinták! – kiáltotta Anna, és már rohant is végig a játszótéren.
– Látod, kincsem, minden értetek van itt – felelte Mária mosolyogva. – Hogy minél többször átjöjjetek hozzám.
A lakás valóban megnyerő volt: tágas, napfényes, erkélyéről a park fái látszottak. Egy fiatal, tablettel a kezében járkáló ingatlanközvetítő vezette őket helyiségről helyiségre, és lelkesen sorolta az előnyöket.
– Egyedülállónak vagy idősebb házaspárnak ideális – magyarázta. – Iskola, rendelő, üzletek pár perc sétára. Az ár kifejezetten kedvező, a tulajdonos gyorsan szeretne túladni rajta.
Mária közben mindent alaposan szemügyre vett: végigsimított a falakon, benézett a szekrényekbe, mintha máris birtokba venné a teret.
– Ide kerül majd a régi tálalóm – jegyezte meg elégedetten. – Abban a szobában pedig a lányok alszanak, ha itt maradnak éjszakára.
Eszter csendben figyelte az egészet. András bólogatott, szinte mindenre rávágta, hogy tökéletes, a gyerekek pedig ujjongva emlegették „nagyi új otthonát”.
Amikor kiléptek az épületből, Mária váratlanul Eszter karjába kapaszkodott. Ritkán érintette meg így – a gesztus szinte bizalmas volt.
– Eszterkém, köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan. – Tudom, mennyit jelent neked a ház. De gondolj bele: ha eladjátok, nekem lesz egy saját kis lakásom, nektek pedig felszabadul pénz. A gyerekekre, utazásra… Végül is ez mind a család érdeke.
Eszter finoman kihúzta a karját.
– Mária, még nem döntöttem. Ez nem megy egyik napról a másikra.
Az anyós mosolya nem tűnt el, de a tekintete megkeményedett egy pillanatra.
– Természetesen, drágám. Gondold át nyugodtan. Nem sürgetünk.
Otthon azonban András azonnal újrakezdte.
– Láttad, milyen szép az a lakás? Anya ott élhetne, mint egy királynő. Nekünk is praktikus, hogy a közelben lenne.
– András – vágott közbe Eszter –, mondtam, hogy átgondolom. De őszintén szólva nem szeretném eladni a házat. Az az egyetlen dolog, ami a szüleim után megmaradt.
A férfi sóhajtva leült mellé a kanapéra.
– Értem, mit érzel. Tényleg. De anya nem fiatalodik. Hamarosan hetvenéves. Jó lenne, ha kényelmes körülmények között élhetne. A ház meg üresen áll, fizeted utána az adót, a rezsit. Talán ésszerűbb lenne pénzzé tenni.
Eszter figyelmesen nézte. A hangjában most több volt a nyomás, mint korábban.
– Pontosan mennyi hiányzik Máriának? – kérdezte halkan.
– Olyan öt millió forint körül – felelte könnyedén. – A te házad pont ennyit ér mostanában.
Eszterben megdermedt valami. Öt millió. Nemrég valóban ennyire becsülték az ingatlant. De erről nem beszélt Andrással. Honnan tudja ilyen pontosan?
Aznap este, amikor András elment zuhanyozni, Eszter belépett a kis dolgozószobába. A férfi telefonja az asztalon maradt. Soha nem szokott kutakodni, most mégis ellenállhatatlan késztetést érzett. A jelkód közös volt. Megnyitotta az üzeneteket.
A Máriával folytatott beszélgetésük ott állt előtte.
„Anya, Eszter beleegyezett, hogy megnézzük. Szerintem el fogja adni a házat. Már találtam is egy vevőt, aki gyorsan lép.”
„Rendben, fiam. Letettem a foglalót a lakásra. Az ő pénzére számítok. Ne hagyj cserben.”
Foglaló. Már kifizette. Eszter pénzére alapozva.
Ugyanoda tette vissza a telefont, és némán kiment. A szíve hevesen vert. A döntést nélküle hozták meg. Mária már előleget adott, András vevőt keresett. Ő pedig mit sem sejtett.
Az éjszaka végtelennek tűnt. András egyenletesen szuszogott mellette, mintha minden rendben volna. Eszter a plafont bámulta, és a tizenkét közös évükre gondolt. Nem ordító árulás volt ez, hanem csendes, hétköznapi – éppen ettől fájt annyira. Mintha az ő szava nem számítana.
Másnap Mária újra telefonált, hogy mikor találkozhatnának Eszter házának ingatlanosával. Eszter nagy levegőt vett.
– Mária, legyen szíves várjon még. Nem döntöttem.
Belül azonban már formálódott benne valami. Egy elhatározás, amely egészen más irányba mutatott, mint amit ők ketten elképzeltek.
És aztán történt valami, ami mindent felborított.
Eszter hajnalban ébredt, amikor a lakásban még teljes csend honolt. András háttal feküdt neki, nyugodtan lélegzett. Ő mozdulatlanul feküdt, és újra meg újra felidézte az üzenetet: „Letettem a foglalót… az ő pénzére számítok.” Ezek a szavak szinte égették a gondolatait. Nem egyszerű unszolás volt ez, hanem tudatos döntés a feje felett.
Óvatosan felkelt, magára kapta a köntösét, és kiment a konyhába. Kávét főzött, majd az ablak elé ült. Odakint szürke, esős reggel bontakozott ki. A lányok még aludtak: Anna a saját ágyában, Lilla pedig átmászott hozzá az éjjel, ahogy gyakran tették.
Eszter a jövőjükre gondolt. A Debrecen melletti ház lehetett volna az ő menedékük – nyári szünetek, kerti sütések, kamaszkori titkos kiruccanások. Ha eladja, mindez eltűnik. A pénz Mária lakására megy, és utána semmi nem marad abból, ami az övé volt.
Léptek zaja szakította félbe a gondolatait. András álmosan lépett be.
– Jó reggelt – morogta, és a kávéfőzőhöz ment. – Korán keltél.
– Nem tudtam aludni – felelte Eszter, tekintetét az esőcseppeken tartva.
A férfi leült vele szemben.
– Gondolkodtam… Talán felhívhatnánk azt az ingatlanost a ház miatt. Most kedvező a piac, gyorsan elkelne.
Eszter lassan felé fordult.
– András, láttam az üzeneteidet anyáddal.
A férfi megmerevedett, a csésze félúton megállt a kezében.
– Milyen üzeneteket?
– A telefonodon. Mária már foglalót fizetett. Azt írta, az én pénzemre számít.
András arca elsápadt, majd elfordította a tekintetét.
– Ez nem úgy van, ahogy gondolod. Csak biztos akart lenni benne, hogy nem marad le a lakásról. Mondtam neki, hogy beszélek veled…
– Azt írtad, hogy beleegyeztem az eladásba – vágta rá Eszter nyugodt, de kemény hangon. – És már vevőt is kerestél.
A férfi idegesen végigsimított a haján.
– Jót akartam. Hogy minden készen álljon, mire döntesz. Anya egyedül van, nehéz neki. Ha ideköltözik, segíthetne a lányokkal…
– Segítene? – nézett rá Eszter élesen. – Úgy, ahogy eddig? Folyton kritizálva, hogy mit rontok el?
András homloka ráncba szaladt.
– Ő csak aggódik. Ilyen a természete.
Eszter mély levegőt vett. Érezte, hogy a következő mondatok már nemcsak a lakásról szólnak, hanem sokkal többről. És most először nem akart hátralépni.