– Miért kellene megválnom tőle? – kérdezte értetlenül Eszter.
A konyha bejáratánál torpant meg. András mondata ott maradt közöttük a levegőben, mint valami sűrű, fojtogató köd, amelyet nem lehet egyetlen mozdulattal félresöpörni. Lassan felé fordult, igyekezett higgadt maradni, pedig belül már érezte, hogy remegni kezd.
András a konyhaasztalnál ült, telefonját görgette, mintha csak egy hétköznapi megjegyzést tett volna. Nem kapta fel rögtön a fejét, mintha Eszter kérdése nagyjából annyira lenne fontos, mint amikor valaki sót kér vacsora közben. Csak néhány másodperc múlva tette le a készüléket, és nézett rá azzal az utóbbi időben egyre gyakoribb, magabiztos, kissé türelmetlen arckifejezéssel.
– Anyu kinézett egy lakást itt a környéken. Kétszobás, felújított, jó állapotban van. Az ára is korrekt, csak épp nincs meg neki a teljes összeg. Arra gondoltam, segíthetnénk. A Debrecen környéki házadat úgysem használod ki igazán. Eladnánk, és mindenki jól járna.
Eszter arca forrósodni kezdett. Az a ház nem pusztán egy ingatlan volt. Ott töltötte gyerekkora összes nyarát, ott őrizte minden sarok az édesanyja emlékét, aki öt éve hunyt el, és az édesapjáét, aki halála előtt rá hagyta az épületet, mintegy utolsó ajándékként. A csendes utcában álló régi házat almafák vették körül, a verandán esténként teáztak. Nem lakott ott állandóan, de minden nyáron leutazott: kiszellőztette a szobákat, lenyírta a füvet, és élvezte azt a nyugalmat, ami a debreceni lakásukból teljesen hiányzott.
– András – ült le vele szemben –, ez a ház a házasságunk előtti tulajdonom. Erről már az esküvő előtt beszéltünk. Tudtad, hogy nem akarom eladni. Ez az egyetlen kézzelfogható emlékem a szüleimtől. És miért pont nekem kellene áldozatot hoznom? Vannak megtakarításaid, vagy anyukád is felvehetne hitelt.
András hátradőlt, homlokát ráncolta. A korábban annyira szeretett, nyílt arckifejezés helyett most ingerültség villant át rajta.
– Eszter, ne kezd már – sóhajtott fel úgy, mintha egy makacs gyereket próbálna jobb belátásra bírni. – Anyu egyedül van, a nyugdíja alig elég valamire. Egész életében dolgozott. Amikor összeházasodtunk, rengeteget segített. Emlékszel, hányszor vigyázott a lányokra, amikor visszamentél dolgozni? Most, hogy neki lenne szüksége ránk, te azonnal elutasítod? Ő az anyám.
Eszter az ablak felé fordult. Odakint a város esti zaja hömpölygött: autók, villódzó fények, siető emberek. A lakásuk Debrecen egyik új negyedében volt, barátságos, de két gyerekkel már kissé szűkös. A tízéves Anna és a nyolcéves Lilla a szobájukban tanultak, a háttérben halkan ment a televízió. Eszter nem akarta, hogy meghallják ezt a beszélgetést.
– Hálás vagyok a segítségéért – mondta csendesen. – Tényleg az vagyok. De az a ház több egyszerű pénzforrásnál. Ha eladnám, semmi sem maradna a szüleimből. Ráadásul ezt nem is beszéltük meg. Kész tények elé állítasz.
András felállt, odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Az érintése ismerős és meleg volt, mégis volt benne valami erőszakos határozottság.
– Figyelj – váltott lágyabb hangra. – Tudom, mennyit jelent neked az a hely. De az élet változik. Anyu közelebb akar lenni hozzánk, többet látni az unokákat. A régi lakása a város szélén van, rossz a közlekedés, az épület állapota is siralmas. Ez az új lakás alig tíz percre lenne tőlünk. Gondolj bele, mennyivel egyszerűbb lenne: elhozná a lányokat az iskolából, átugrana hozzánk. Család vagyunk, és a családtagok támogatják egymást.
Eszter a férje szemébe nézett. András mindig meggyőzően beszélt – a munkájában, ahol értékesítéssel foglalkozott, ez kifejezetten előny volt. Most azonban a szavai inkább nyomásnak tűntek, mint őszinte törődésnek.
– És ha nemet mondok? – kérdezte halkan.
Egy pillanatra zavar suhant át András arcán, de hamar visszatért a jól ismert mosoly.
– Miért mondanál rögtön nemet? Nem kell kapkodni. Menjünk el, nézzük meg a lakást. Anyu már egyeztetett az ingatlanossal szombatra. Vigyük a lányokat is, sétálunk egyet. Nem kötelez semmire.
Esztert elöntötte a fáradtság. Tizenkét éve voltak együtt. Fiatalon házasodtak össze: ő épp befejezte az egyetemet, András már dolgozott. Eleinte minden egyszerűnek tűnt – albérlet, közös álmok, majd a gyerekek születése. Később jött a hitel erre a lakásra, Eszter könyvelői állása, András előléptetései. Mária valóban sokat segített a kicsik körül, amikor Eszter visszatért dolgozni, de a segítséghez mindig társult némi kritika: hogyan főzzön, miként neveljen, mit kellene másképp csinálni.
– Rendben – mondta végül. – Megnézzük a lakást. De ez nem jelenti azt, hogy beleegyezem a ház eladásába.
András arca felderült, magához ölelte.
– Tudtam, hogy megértesz. Anyu nagyon örül majd.
Átment a nappaliba telefonálni, Eszter pedig a konyhában maradt, a bevásárlószatyor mellett állva. Szorító érzés telepedett a mellkasára. Miért ilyen biztos abban, hogy végül beadja a derekát? És miért nem kérdezte meg előbb a véleményét?
Aznap este, amikor a gyerekek már aludtak, egymás mellett feküdtek az ágyban. András hamar elaludt – mindig könnyen ment neki, különösen akkor, ha úgy érezte, mindent elrendezett. Eszter viszont a plafont bámulta, és a Debrecen környéki házra gondolt. Nyáron almaillat és frissen vágott fű szaga lengte be a kertet. A hétvégére azt tervezte, hogy elviszi oda Annát és Lillát, sétálnak az erdőben, talán még gombát is szednek. Most minden terv bizonytalanná vált.
Másnap Mária maga hívta fel. Hangja élénk és magabiztos volt.
– Eszterkém, szervusz! András mondta, hogy beleegyeztetek a lakás megtekintésébe. Nagyon köszönöm! Olyan boldog vagyok. Ajándék lesz ez nekem öregkoromra, hogy közelebb élhetek hozzátok és az unokákhoz.
Eszter udvariasan válaszolt, de belül összeszorult. „Beleegyeztetek” – mintha már minden eldőlt volna.
Szombaton együtt indultak megnézni az ingatlant. Mária az új építésű ház bejáratánál várta őket, ahol játszótér és portaszolgálat is volt. Elegáns kabátot viselt, frissen beszárított hajjal, és azonnal magához ölelte a lányokat.
– Nagymama…