– És a te szokásod micsoda? – csattant fel Eszter hangja, és most először megremegett benne az indulat. – Hogy nélkülem döntesz? Ez a ház az enyém. Még az esküvő előtt vettem. Megbeszéltük, amikor összeházasodtunk. Megígérted, hogy soha nem tartasz rá igényt.
András felállt, közelebb lépett hozzá, mintha meg akarná fogni a kezét, de Eszter ösztönösen hátrált egy lépést.
– Ugyan már, Eszter… Egy család vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is.
– Nem – felelte halkan, de kérlelhetetlenül. – Nem közös. A ház az én tulajdonom. És nem adom el.
A feszültséget Anna hangja törte meg a gyerekszobából:
– Anya, apa, fent vagytok már? Nézhetünk mesét?
Mindketten elhallgattak. András a folyosó felé intett.
– Menj a lányokhoz. Majd később folytatjuk.
De a vita nem ért véget. Egész nap ott vibrált köztük, mint egy túlfeszített huzal, amely bármelyik pillanatban elpattanhat. Eszter elvitte Annát és Lillát az iskolába, majd bement a munkahelyére. Egy kisebb cégnél dolgozott könyvelőként; a számok világa rendszerint megnyugtatta, most azonban a gondolatai újra és újra visszakanyarodtak ugyanoda: mi lesz ebből? Tizenkét év házasság után hogyan jutottak idáig? András az utóbbi években megváltozott – talán a munkahelyi nyomás, talán valami más hozta felszínre azt az oldalát, amit korábban nem akart észrevenni.
Este Mária váratlanul toppant be. Nem telefonált előre, csak megjelent egy zacskó frissen sült pogácsával – a jól bevált módszerével, amellyel mindig igyekezett jó hangulatot teremteni.
– Jó estét, aranyoskáim! – csicseregte vidáman, miközben belépett.
A lányok örömmel rohantak hozzá, átölelték, lelkesen kóstolgatták a finomságot. Eszter a bejáratnál állt, és érezte, hogy belül görcsbe rándul a gyomra.
– Jó estét, Mária – mondta udvariasan.
Az anyós úgy vonult be a konyhába, mintha a sajátja lenne, és már pakolta is ki a süteményt.
– Eszterkém, gyere, ülj le, kóstold meg! Káposztás, tudom, hogy azt szereted.
András az asztalnál ült, és hallgatagon figyelte a jelenetet.
– Anya, épp a házról beszélgettünk – kezdte óvatosan.
Mária felé fordult, mosolyogva.
– Igen? Döntött már Eszter? A közvetítő hívott, van komoly érdeklődő a kis házra. Rendes emberek, gyorsan lezárnák az ügyet.
Eszter arcába hirtelen forróság szökött.
– Mária – szólalt meg nyugodtnak szánt hangon –, én nem járultam hozzá az eladáshoz. Igaz, hogy foglalót fizettek? Az én tudtom nélkül?
Az asszony egy pillanatra megtorpant, majd legyintett.
– Ugyan, drágám, csak tíz százalék. Ha mégsem lesz belőle semmi, visszaadják. De kár lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget. Én is a család érdekét nézem. Közelebb lehetnék, segíthetnék.
– Segíteni? – Eszter felállt. – Úgy, hogy a hátam mögött intézkednek? Az én házamról beszélünk.
Mária a fiára pillantott.
– András, mondd már el neki. Hiszen ez közös ügy. Családi pénz.
– Nem – vágta rá Eszter határozottan. – Ez az ingatlan az enyém. Nem kerül eladásra.
Súlyos csend telepedett a konyhára. A gyerekszobában is elhalkult a neszezés; a lányok megérezték, hogy valami nincs rendben.
– Eszter, ezt ne most, anya előtt – próbálta csillapítani András.
– Miért ne most? – fordult felé. – Ő kezdte. Ketten eldöntöttétek, hogy rendelkezhettek a tulajdonom felett.
Mária összekulcsolt kézzel ült le.
– Értem én, hogy fontos neked az a ház. A szüleid emléke… De az élet megy tovább. Az édesapád – Isten nyugosztalja – biztosan azt akarná, hogy a családot segítsd. Én meg egyedül maradtam. Kevés a nyugdíjam, az egészségem sem a régi.
Eszter torka elszorult, de nem engedte ki a könnyeit.
– Sajnálom, tényleg. De miért az én örökségem árán? Andrásnak vannak megtakarításai. Felvehettek hitelt. Vagy eladhatja a saját lakását, és kiegészítheti az árat.
Mária felcsattant.
– Az én lakásomat? Harminc évet éltem ott! Az az otthonom!
– És az enyém nem az? – kérdezte csendesen Eszter.
András közéjük lépett.
– Elég volt. Anya, most menj haza. Ezt majd mi rendezzük.
Az asszony sértődötten összeszedte a holmiját.
– Jól van, fiam. De ne feledd: a család szent.
Az ajtó becsukódott mögötte. András Eszter felé fordult.
– Túl messzire mész. Anya megbántódott.
– És én? – csuklott el a hangja. – Engem nem bánt, hogy nélkülem döntötök? Foglalót fizettek, közvetítőt kerestek, mintha nem is számítana a véleményem.
András közelebb lépett.
– Meg akartam lepni. Örömet szerezni anyának.
– Az én pénzemből? – nézett rá egyenesen. – Mondd ki őszintén: tényleg jogot formálsz rá?
Hosszú hallgatás után szólalt meg.
– Házasok vagyunk. Ami az enyém, a tiéd is. És fordítva.
– Nem így van – rázta meg a fejét. – A házassági szerződésben világosan benne áll: a házasság előtti vagyon külön marad.
András arca megmerevedett.
– Most ezzel jössz? Ennyi év után?
– Igen. Mert úgy látom, szükség van rá.
Az este fagyos némaságban telt. Külön ettek, a lányok korán ágyba bújtak. Eszter a nappaliban ült egy csésze tea fölött, és a múltat idézte: az első találkozásukat, a közös terveiket, a gyerekek születését. Akkor még úgy hitte, bármit együtt oldanak meg. Most pedig idegennek érezte magát a saját házasságában.
Másnap András köszönés nélkül ment el dolgozni. Mária viszont telefonált, és a hangja tele volt szemrehányással.
– Eszterkém, hogy tehetted ezt? Én csak az unokák miatt szeretnék közelebb lenni.
– Nem bánom, ha közelebb költözik – válaszolta higgadtan. – De nem az én házam eladásából.
– Akkor mégis miből? – csattant fel az anyós. – András így is agyondolgozza magát.
– Ő a maga fia. Beszélje meg vele.
A vita nem csillapodott. András hol kérlelte, hol nyomást gyakorolt rá: az anyja beteg, magányos, annyit tett értük. A lányok is észrevették a feszültséget. Egyik este Anna megkérdezte:
– Anya, miért szomorú apa? És miért nem jön mostanában a nagyi?
Eszter magához ölelte.
– Semmi baj, kincsem. A felnőttek néha nem értenek egyet.
De tudta, hogy ez több egy egyszerű nézeteltérésnél. Valami repedezni kezdett közöttük.
A tetőpont a hétvégén érkezett. András előzetes szó nélkül egy közvetítőt hozott haza. Egy középkorú férfi állt az ajtóban aktatáskával.
– Jó napot kívánok, Eszter asszony. András hívott, hogy felmérjem az ingatlant értékbecslés céljából.
Eszter az ajtófélfának támaszkodva állt, nem engedte be őket.
– András – mondta halkan –, ez már túlzás.
– Csak egy felmérés – felelte fáradtan. – Nem kötelez semmire.
– De igen – válaszolta szilárdan. – Kérem, menjenek el. Mindketten.
A közvetítő zavartan hátralépett.
– Azt hiszem, később visszatérek…
Az ajtó bezárult. András a folyosón maradt.
– Mit művelsz? – emelte fel a hangját.
– És te? – fordult felé, és végre kitörtek belőle a könnyek. – Idehozol egy idegent, hogy felbecsülje a tulajdonomat, az engedélyem nélkül?
– A családért teszem! – kiáltotta.
A kiabálásra Anna és Lilla riadtan dugták ki a fejüket a szobájuk ajtaján, szemükben félelemmel figyelve a szüleik között egyre mélyülő szakadékot.