Ám amikor alaposabban szemügyre vette a küldeményeket, rögtön feltűnt neki, hogy a papírok pontosan az ő adatait tartalmazzák, és a debreceni lakás szerepel bennük fedezetként.
— Gábor — fordult a férjéhez, és felé nyújtotta az egyik borítékot. — Meg tudnád mondani, ez micsoda? Miért küld a bank nekem ilyen iratokat?
— Ugyan, biztos valami promóció — legyintett a férfi anélkül, hogy ránézett volna. — Dobd ki, fölösleges foglalkozni vele.
Júlia azonban nem tudta ennyivel elintézni. Félrevonult, és egyenként átnézte a dokumentumokat. Hamar kiderült számára, hogy jelzálogszerződésről van szó, méghozzá jelentős összegű kölcsönről. A fedezet: az ő tulajdonában lévő debreceni ingatlan.
A nő torka összeszorult. Újra és újra átfutotta a sorokat, hátha félreértett valamit. De a szöveg egyértelmű volt: a lakására terheltek jelzálogot.
Másnap bement a földhivatalba, és hivatalos tulajdoni lapot kért. A bejegyzés ott állt feketén-fehéren. A gyanú nem alaptalan volt: az ingatlan valóban biztosítékként szolgált egy banki hitelhez. Az a terve, hogy felújíttatja és kiadja a lakást, hogy abból kiegészítő bevételük legyen, egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott.
Este kivárta, míg Gábor hazaér. A konyhaasztalra gondosan sorba rendezte az összes iratot, majd csendben leült, és megvárta, hogy a férfi észrevegye.
— Gábor — szólalt meg halkan, de határozottan. — Le kell ülnünk beszélni.
— Történt valami? — kérdezte a férfi, amikor belépett a konyhába.
Júlia a papírokra mutatott.
— Azt szeretném tudni, hogyan került a lakásom jelzálog alá.
Gábor arca elsápadt, amint felismerte a dokumentumokat. Abban a pillanatban megértette, hogy nincs tovább titkolózás.
— Júlia, meg tudom magyarázni… — kezdte, miközben idegesen gyűrögette az abrosz szélét.
— Hallgatlak — felelte a nő kimérten.
— Anyának sürgősen pénzre volt szüksége — mondta zavartan. — Összegyűltek a tartozásai, és az egészsége sincs rendben. Nem nézhettem tétlenül, hogy bajba kerüljön.
— Ezért az én lakásomat ajánlottad fel fedezetként? — kérdezte Júlia csendesen.
— Úgy számoltam, hogy gyorsan visszafizetem — magyarázkodott Gábor. — Kölcsönt vettem fel, hogy segítsek nekik, aztán szépen törlesztem. Azt hittem, észre sem veszed.
— Nem vettem volna észre? — nézett rá hitetlenkedve a nő. — A tudtom nélkül terhelted meg a tulajdonomat. Tudod egyáltalán, mit jelent ez jogilag?
— A férjed vagyok — próbált érvelni a férfi. — A családi ügyekben nekem is van szavam.
— Ez az ingatlan a szüleimtől maradt rám — vágott vissza Júlia. — Nem közös szerzemény. Semmilyen jogod nem volt így dönteni róla.
Gábor lehajtotta a fejét. Nem volt mit mondania.
— Pontosan mekkora összegről beszélünk? — kérdezte a nő.
— Másfél millió forintról — felelte alig hallhatóan.
— Másfél millió? — Júlia hangja megfeszült. — Ez közel a lakás értékének a fele!
— Vissza fogom fizetni — sietett ígérni a férfi. — Keresek jobban fizető állást, spórolunk, megoldom valahogy.
— Mire ment el ez a pénz? — szakította félbe.
— Kifizettem anya adósságait, álltam az orvosi kezeléseit, segítettem Erikának a lakásvásárlásban, és beszálltam a szülői ház felújításába is…
Júlia némán hallgatta a felsorolást. Nem tört ki, nem emelte fel a hangját. A csalódottság hideg és tiszta formában ült ki az arcára. Abban a pillanatban ráébredt, hogy a bizalom, amit a férje iránt érzett, visszafordíthatatlanul megingott.
— Gábor — szólalt meg lassan —, tisztában vagy vele, mit tettél?
— Tudom, hogy hibáztam — bólintott a férfi. — De a családért csináltam.
— Melyik családért? — kérdezett vissza Júlia. — Az édesanyádéért? És én ebben a történetben hol állok?
— Te vagy a feleségem — mondta bizonytalanul.
— Az a feleség, akinek a tulajdonát a háta mögött elzálogosítottad — válaszolta halkan. — Az a feleség, akit még csak meg sem kérdeztél egy ekkora döntés előtt.
Gábor hallgatott.
— Én abból a lakásból akartam biztos tartalékot teremteni — folytatta Júlia. — Felújítani, kiadni, stabil bevételt építeni. Te pedig mindezt kockára tetted azért, hogy megint kihúzd a családodat a bajból.
— Nem hóbort volt — tiltakozott a férfi. — Valódi gondjaik vannak.
Júlia fáradtan sóhajtott.
— Édesanyádnak mindig akad valamilyen sürgős problémája, és valahogy mindig mi fizetjük meg az árát.