— A lakásomat herdáltad el az anyád hóbortjaira? Akkor költözz hozzá, és aludj akár a lépcsőház kövén! — csattant fel a hangom, miközben ideges mozdulatokkal kapkodtam fel a szétszóródott iratokat.
Júlia épp a könyvespolcokon törölte le a port, amikor meghallotta a zárban elforduló kulcs ismerős csörrenését. Gábor pontosan érkezett, ahogy mindig: fél hétkor lépett be az ajtón. A harminchárom év megtanította Júliát arra, hogy nagyra becsülje a kiszámíthatóságot és a csendes, békés hétköznapokat. Úgy érezte, a házasságuk is ilyen: munka, néhanapján baráti találkozók, visszafogott tervek a jövőre nézve — semmi különös, de stabil.
Az otthonuk egy háromszobás, régi építésű lakás volt egy nyugodt környéken, amely kizárólag Júlia nevén szerepelt. Amikor összeházasodtak, ide költöztek be, és a nő számára ez a hely a biztonságot jelentette. Fontos volt neki a tudat, hogy van egy saját ingatlana, amely menedéket ad, bármi történjék is.
— Szervusz, kedvesem — Gábor gyors puszit nyomott a felesége arcára. — Milyen napod volt?
— Megszokott — felelte Júlia, anélkül hogy abbahagyta volna a pakolást. — Neked?
— Elment — vont vállat a férfi, majd a konyha felé indult.
Júlia észrevette rajta a feszültséget: a mozdulatai kapkodóbbak voltak, a tekintete elrévedt. Nem kérdezett rá azonnal. Öt év alatt megtanulta, hogy ha valami nyomja Gábor lelkét, úgyis csak akkor beszél róla, amikor már nem bírja tovább magában tartani.
Nem ez volt az egyetlen ingatlan a nevén. Júliának volt egy kétszobás lakása Debrecenben is, amelyet a szüleitől örökölt. Jelenleg üresen állt, de a nő régóta tervezte, hogy felújíttatja, majd bérbe adja. Úgy számolt, a kiadásból származó bevétel biztos hátteret jelentene számukra. Már elkezdett pénzt félretenni, figyelte az építőanyagok árait, és terveket készített a korszerűsítésre.
— Julikám — szólalt meg Gábor, miközben kivett egy palack ásványvizet a hűtőből —, ma beszéltem anyuval.
A nő gyomra összeszorult. Gábor édesanyja, Erika, az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkezett. Hol gyógyszerekre volt szüksége, méghozzá a legdrágább fajtára, hol felújításhoz kért hozzájárulást, máskor pedig a lányának kellett sürgős támogatás. Mindig akadt valami indok, és Erika rendszeresen hangsúlyozta, hogy a fia segítsége nélkül képtelen boldogulni.
— Mit szeretett volna most? — kérdezte Júlia óvatosan.
— Semmi különöset — felelte Gábor túl gyorsan. — Csak érdeklődött, hogy vagyunk.
Júlia nem volt naiv. Erika sosem telefonált pusztán kedvességből; minden hívás mögött konkrét cél húzódott. Vagy pénzt kért, vagy panaszkodott az egészségére, vagy rá akarta beszélni a fiát valamilyen újabb „halaszthatatlan” segítségre.
Gábor képtelen volt nemet mondani neki. Az utóbbi időben egyre gyakrabban nyúlt bele a közös megtakarításba, mindig azzal az indokkal, hogy sürgős családi ügy merült fel. Júlia látta, hogy apad a félretett összeg, ám a férje minden alkalommal munkahelyi kiadásokkal vagy jelentéktelen vásárlásokkal magyarázta a hiányt.
— Gábor — kezdte a nő vacsora közben, komoly hangon —, ideje lenne átbeszélnünk a pénzügyeinket.
— Milyen pénzügyeket? — nézett rá értetlenül a férfi.
— A Debreceni lakás felújítására gyűjtött pénzről beszélek — pontosított Júlia. — Szeretném tudni, jelenleg mekkora összeg áll rendelkezésünkre, és mikor kezdhetjük el a munkálatokat.
— Erről majd máskor beszéljünk — hárította el Gábor. — Most nem alkalmas.
A nő homloka ráncba szaladt. Az utóbbi hónapokban a férje következetesen kerülte a komolyabb beszélgetéseket a költségvetésről. Júlia egyre inkább úgy érezte, valami nincs rendben.
És valóban nem volt. Gábor titokban már jó ideje az anyja és a nővére problémáira fordította a félretett pénzt. Amikor Erika követelései kezelhetetlenné váltak, kétségbeesett döntést hozott: Júlia tudta nélkül jelzáloghitelt vetetett fel a Debreceni lakásra. A banktól kapott összeg szinte azonnal eltűnt az anyai adósságok és rokonok igényeinek süllyesztőjében.
Tisztában volt vele, hogy az igazság előbb-utóbb napvilágra kerül, de abban reménykedett, hogy addig sikerül valahogyan rendeznie a helyzetet.
Júlia gyanúja akkor ébredt fel igazán, amikor a postaládában banki értesítések jelentek meg. Eleinte arra gondolt, bizonyára tévedés történt, hiszen előfordul, hogy összekeverik a címeket. Ám a borítékokon az ő neve állt, pontos adatokkal feltüntetve — és ez már nem tűnt véletlennek.