A gondolat azonban makacsul visszatért: talán most már mindegy.
— András — szólalt meg végül Eszter halkan, majd vett egy mély levegőt —, lehet, hogy most értetted meg, mit tettél… de bennem túl sok minden tört össze. Túl sok a sérelem. Túl sok a megaláztatás.
A férfi idegesen felkapta a fejét.
— De hát elküldtem őket! Pont úgy, ahogy kérted!
— Nem miattam tetted! — csattant fel Eszter. — Csak amikor már téged is érintett a baj! Öt éven át nézted, hogyan tipornak belém. Hallgattál. Egyetlen egyszer sem álltál mellém!
András arca elszürkült, ujjai görcsösen ökölbe záródtak.
— Ennyi volt? Csak így… vége mindennek?
Eszter a komódhoz lépett, kihúzott egy mappát. A válókereset és a lakás tulajdoni lapja lapult benne.
— Itt a döntés lehetősége. Vagy megegyezünk kulturáltan, és tisztességesen elosztjuk, ami közös. Vagy beadom ezt a bíróságra — a papírokra tette a kezét —, és akkor búcsút mondhatsz a garázsnak, a megtakarításnak, sőt még édesanyád nyaralójára felvett jelzáloghitel is a nyakadba szakad.
András remegő kézzel lapozni kezdett. Fényképek az eltűnt tárgyakról. Kinyomtatott üzenetek. Egy felvétel is, amelyen Gábor kiviszi a lakásból a laptopot.
— Te ezt… mind gyűjtötted?
— Az első perctől fogva — felelte Eszter, és leült vele szemben. — Szerettelek. Annyira, hogy tűrtem. De közben készültem is. Tudtam, hogy egyszer szükségem lesz az igazságra.
A férfi előrehajolt, arcát a kezébe temette. Vállai rázkódtak. Eszter most látta először sírni azóta, hogy megismerkedtek.
— Nem tudom, hogyan fogok élni nélküled… nélkületek. Márk nélkül.
Eszterben megmozdult valami — szánalom talán még maradt. De a szerelem már nem.
— Meg fogod tanulni — mondta csendesen. — Írd alá. És engedd, hogy továbblépjünk.
Amikor András mögött becsukódott az ajtó, Eszter a földre rogyott. Végre nem tartotta vissza a könnyeit. Ezek azonban már nem a kétségbeesés, hanem a felszabadulás könnyei voltak.
A 14-es tárgyalóterem levegőjében politúrozott fa és olcsó illatszer keveredett. Eszter az asztalnál ült, megigazította blúza gallérját. A zsebében egy pendrive lapult — az utolsó bizonyíték.
— A bíróság érkezik, kérem, álljanak fel! — hangzott a felszólítás.
A terem másik oldalán ott sorakozott a „család”: András puffadt szemmel, Katalin merev kosztümben, Nóra feltűnően elegáns, de ízléstelen márkautánzatban. Gábor is megjelent, noha ellene külön eljárás folyt lopás miatt.
A bíró monoton hangon ismertette az ügyet:
— Eszter keresete vagyoni kár megtérítése iránt…
Katalin hirtelen felugrott.
— Tisztelt Bíróság! Ő tartozik nekünk! A lakást ugyan a szülei vették, de a felújítást az én fiam fizette!
A bíró szigorúan ráemelte tekintetét.
— Asszonyom, a felszólalás ideje később következik. Foglaljon helyet.
Eszter nyugodtan az asztalra rendezte a dokumentumokat. Számlák a felújításról — az édesapja nevére kiállítva. Bankszámlakivonatok, amelyek bizonyították, hogy a közös költségek döntő részét ő fedezte. Egy üzenetváltás is előkerült, amelyben András egyértelműen leírta: „A lakás a tiéd, nem tartok rá igényt.”
— Tisztelt Bíróság, új bizonyítékot kívánunk bemutatni — szólalt meg az ügyvéd.
A kivetítőn elindult a felvétel. A lakás előszobája. Jól látható, ahogy Nóra Eszter táskájában kutat, majd kiveszi a pénztárcát. A dátum egy héttel előzte meg a „meglepetésként” kapott bunda történetét.
— Ez hamisítvány! — kiáltotta Nóra.
— Rend a teremben! — csattant a bíró hangja. — Folytassuk.
Ezután egy hangfelvétel következett. Katalin éles hangja töltötte be a termet:
— Menjen csak bíróságra! Az én vejemnek ott megvannak a kapcsolatai, úgyis eltussolják az egészet!
András arca elsápadt. Mintha most először látná az anyját annak, aki valójában.
A bíró a férfihoz fordult.
— Megerősíti, hogy ez az édesanyja hangja?
Hosszú csend után András felállt.
— Igen, megerősítem. És… szeretnék nyilatkozni arról is, hogy vállalom a visszafizetés rendezését. Amit az anyám és a nővérem elvettek a feleségemtől.
Nóra felugrott.
— Megháborodtál? Mi vagyunk a családod!
— A család nem lop — felelte András halkan. — És nem hazudik eskü alatt.
Eszter döbbenten figyelte. Erre a fordulatra nem számított.
A bíró tanácskozásra vonult vissza. A folyosón Nóra odarohant Eszterhez.
— Elégedett vagy? Tönkretetted a családot! Egyedülálló anyaként senki sem fog komolyan venni!
— Engem a bíróság komolyan vett — válaszolta nyugodtan Eszter. — És a fiam is fog, amikor elég idős lesz az igazsághoz.
Visszatértek a tárgyalóterembe.
— A bíróság az alpereseket összesen 327 ezer forint megfizetésére kötelezi. A lopás ügyében büntetőeljárás indul.
Katalin felzokogott, Gábor káromkodott, Nóra sírt. András némán állt.
A kijáratnál utolérte Esztert.
— Nem láttam, milyen emberek… mennyire képesek elmenni.
— Én láttam — felelte Eszter. — Csak túl sokáig hunytam szemet. Mert szerettelek.
— És most?
Eszter a szemébe nézett.
— Most már magamat szeretem. És a fiamat. Ez éppen elég.
Kilépett az utcára. A napfény szinte elvakította. Mély levegőt vett — talán először igazán szabadon öt év óta. A telefonja rezgett: egy új ügyfél elfogadta az ajánlatát. Új kezdet.
Egy év múltán megérkezett az utolsó részlet is a megítélt összegből. Ugyanezen a napon értesítést kapott: Nóra fellebbezése sikertelen volt. Katalint pszichiátriai osztályon kezelték. András pedig képeslapot küldött Márk születésnapjára. Feladó nélkül.
Eszter a lapot egy dobozba tette, amelyre azt írta: „Múlt”. A fedelét lezárta.
Aztán kilépett a friss reggelbe, ahol már nem a régi árnyak várták, hanem a saját, szabad élete.