— Anya… ezt most tényleg eljátszottad? — csúszott ki András száján rekedten.
Katalin, mintha csupán egy félbeszakított délutáni szunyókálásból ébredt volna, hirtelen felült a kanapén. Az előbbi gyengeségnek nyoma sem maradt.
— És mit kellett volna tennem? — csattant fel. — A feleséged fogta a gyereket és lelépett! Szerinted hogyan kellett volna visszatartanom? Valamivel észhez kellett térítenem! — majd Eszterre villant a tekintete. — Igen, én találtam ki az egészet. És most mit képzelsz? Kötelességed eltartani engem. Az unokád nagyanyja vagyok!
Eszter nem válaszolt azonnal. Az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. A hűvös levegő betódult, kisöpörve a szobából a dohos, fülledt szagot.
— Így gondoskodom rólad — mondta csendesen, szinte suttogva. — Először is kihívom a mentőket. Ők majd megállapítják, milyen „szélütésed” is volt valójában. Másodszor… — András felé fordult. — Most döntesz. Vagy ma este elköltöznek innen. Vagy holnap beadom a válókeresetet.
Katalin felpattant.
— Hogy beszélsz velem?! Ő az én fiam!
— Pontosan — bólintott Eszter. — És ha így akarja, maradjon is veled. Végleg.
Ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a lakásból. A lépcsőházban remegő kézzel hívta a mentőszolgálatot. Miközben a diszpécser hangját hallgatta, ráébredt valamire: a félelem, amely évek óta szorította, egyszerűen eltűnt.
Egy hét múlva Eszter újra munkába állt. Amikor belépett az irodába, a kollégák kíváncsian sandítottak rá. Nyilvánvaló volt, hogy a családi botrány híre gyorsabban terjedt, mint gondolta.
— Eszter, az igazgató úr várja — szólt oda a titkárnő.
A főnök az íróasztala mögött ült, ceruzával dobolt a mappák tetején.
— Szeretném tudni, mi zajlik magánál — kezdte hűvösen. — A projekt csúszik, tegnap pedig egy fiatalember telefonált, és követelte az ön munkafájljait. Azt állította, hogy ön már nem is alkalmazott nálunk.
Hideg futott végig Eszter gerincén.
— Hogy nézett ki?
— Harminc körüli, bőrdzseki. Azt mondta, a férje testvére.
— Gábor… — lehelte.
Azonnal felállt.
— Haza kell mennem. Most.
A taxi szinte száguldott a városon keresztül. Eszter közben idegesen ellenőrizte a telefonján az otthoni kamerákat. A képernyő fekete volt. A rendszer 11:23-as időponttal jelezte: az eszközt kikapcsolták.
Amikor berontott a lakásba, az első, amit észrevett, a dolgozószoba félig nyitott ajtaja volt. A földön szétszórva hevertek a routerből kitépett kábelek.
— Ne… — suttogta, és az íróasztalhoz rohant.
A laptop eltűnt. A külső merevlemezek — rajtuk az összes archivált projekt — szintén. Még a régi tabletet is elvitték, amit már évek óta nem használt.
A konyhából csörömpölés hallatszott. Eszter megdermedt.
— Ki van ott?
A sarok mögül Gábor lépett elő. Eszter kedvenc porceláncsészéjét forgatta a kezében.
— Ó, hát itthon vagy? Nem számítottam rád ilyen hamar.
— Hol van a számítógépem? — kérdezte Eszter, hangjában alig palástolt düh vibrált.
— Miféle számítógép? Csak beugrottam a bátyámhoz.
— András dolgozik.
— És? — vállat vont, majd a csészét a mosogatóba tette. A következő pillanatban csattanás hallatszott: a füle letört. — Jaj, baleset.
Eszter előrántotta a telefonját.
— Hívom a rendőrséget.
— Tedd csak — lépett közelebb fenyegetően. — Tudod, hogy az egyik legjobb barátom a közlekedésrendészeten dolgozik? Egy hívás, és nyoma sem marad a feljelentésednek.
Eszter lassan felemelte a mobilt.
— Akkor ezt is eltünteti?
A kijelzőn jól láthatóan világított a felirat: „Hangfelvétel folyamatban”.
Gábor arca elfehéredett.
— Te aljas…
— Kifelé. Azonnal.
Dühösen a földre hajította a kulcscsomóját.
— András úgysem vesz neked újat.
Az ajtó csapódása után Eszter térdre rogyott. A keze annyira remegett, hogy alig tudta megtartani a telefont.
Ekkor új értesítés jelent meg a kijelzőn:
„Bejelentkezés az online bankba új eszközről. IP: 95.31.18.207.”
Az IP-cím ismerős volt. András garázsának wifi-hálózata.
Eszter lassan felállt, odalépett a szekrényhez, és levett a felső polcról egy vastag dossziét.
— Rendben… akkor kezdődjön a valódi játszma — suttogta.
A mappában gondosan rendszerezve sorakoztak a bizonyítékok: Nóra fenyegető üzeneteinek kinyomtatott másolatai, fényképek az összetört tárgyakról, az orvosi dokumentum, amely Katalin színlelését igazolta, és az ügyvéddel kötött, frissen aláírt szerződés.
Elővette András laptopját — az egyetlen gépet, amit nem vittek el —, és elkezdte megfogalmazni a feljelentést.
Már a harmadik csésze kávéját itta, amikor kopogtak. A kémlelőnyíláson át Andrást látta: borostás volt, megtört, kezében egy bevásárlószatyor.
Legszívesebben nem nyitott volna ajtót. De ezt a történetet le kellett zárni.
— Mióta állsz itt? — kérdezte, amikor beengedte.
— Legalább egy órája — felelte halkan, és átnyújtotta a szatyrot. — Hoztam neked baracklekvárt. Olyat, amilyet gyerekkorodban szerettél.
Valóban az a fajta volt. Eszter torkában gombóc nőtt, de nem engedte, hogy az emlékek elgyengítsék.
— Miért jöttél?
András leült a kanapéra, idegesen gyűrögette a zacskót.
— Vissza akarom kapni az életemet. A mi életünket. — Felnézett, szeme vörös volt a kialvatlanságtól. — Anya, Gábor és Nóra elutaztak vidékre a nagynénémhez. Elküldtem őket. Rájöttem, mit műveltek.
Eszter a fotelbe telepedett vele szemben.
— Mit pontosan?
— Hogy kihasználtak. Engem pénzforrásnak, téged meg cselédnek néztek. Én pedig hagytam.
Eszter figyelte az arcát, kereste a hazugság árnyékát. Fáradtságot látott, és valami keserű megbánást.
— Miért most? Öt év szenvedés után?
— Mert amikor elmentél, rájöttem, milyen az, amikor tényleg egyedül marad az ember. Nem törődtek velem. Csak a pénzt követelték.
A hálószobából Márk sírása hallatszott. Eszter felállt, betakarta a kisfiút, majd visszatért. András az ablaknál állt, kezében egy papírral.
— Mi az?
— Anya kórlapja. A valódi diagnózis.
Eszter átvette. A sorok között ez állt: „Alkoholos encephalopathia. Pszichoorganikus szindróma.” A dátum három évvel korábbi volt.
— Tehát… tényleg beteg?
— Igen. Az orvosok szerint az agresszió és a rögeszmék a kór részei. Nem akartam elhinni. Azt hittem, egyszerűen ilyen a természete.
Eszter letette a papírt az asztalra. A fejében csak egyetlen gondolat visszhangzott: talán nem minden fekete-fehér, de a sebek attól még nem tűnnek el egyik napról a másikra.