A sötétség sűrűn ült a városon. Valahol odakint, ebben a fekete, néma térben úszott az ő ötvenezer forintja. És vele együtt valami sokkal fontosabb is: a bizalma.
Holnaptól azonban nem menekül tovább. Holnaptól harc lesz.
Eszter egy teljes héten át szervezte Márk első születésnapját. Maci alakú tortát rendelt, színes léggömbökkel rakta tele a nappalit, és még egy apró, elegáns kis öltönyt is vett a fiának. Azt szerette volna, ha ez a nap hibátlan emlék marad.
A reggeli készülődés közben meghallotta, hogy András a folyosón telefonál.
— Anya, ugye jössz ma?
— Hát persze — csengett Katalin éles, fölényes hangja. — Ki más mutatná meg annak a szerencsétlen lánynak, hogyan kell egy rendes ünnepséget megszervezni?
Eszter úgy tett, mintha nem hallotta volna. Szótlanul kanalazta ki a salátát a tálakba, majd még egyszer ellenőrizte, nem csúszott-e el a tortán a cukormáz.
Kettő körül megérkeztek a vendégek. Eszter barátnői gyerekekkel, András néhány munkatársa, pár rokon. Katalin prémkabátban lépett be az ajtón, mintha nem május lenne, hanem január közepe.
— Hűha, milyen szűk itt minden — jegyezte meg hangosan, végigmérve a lakást. — András, tényleg így akarsz élni?
— Anya, kérlek… — morogta a férfi.
Eszter ekkor hozta be a tortát, rajta az egyetlen gyertyával. Márk csillogó szemmel nyúlt felé.
— Várj egy pillanatot, kincsem, apa segít majd elfújni — hajolt hozzá mosolyogva.
— „Kincsem”, mi? — horkant fel Katalin. — Tiszta anyja. Ugyanolyan kis pocakos.
A társaságban hirtelen megfagyott a levegő. Eszter arcát elöntötte a forróság.
— Katalin, ma ünneplünk…
— Na és? Az igazság fáj? — pattant fel az asszony, és Márk felé bökött. — Túleteted azt a gyereket! Ahogy saját magadat is!
Ahogy hadonászott, meglökte az asztalt. A forró leveses tál megbillent, és a tartalma Eszter ruhájára zúdult.
— Ó, jaj! — kapott a szája elé Katalin, de a szemében nem volt megbánás. — Hát, ilyen az, ha valaki nem fér el a saját ruhájában. Olyan vagy, mint egy tehén!
Eszter dermedten állt. Érezte, ahogy a forró lé végigcsorog a combján. A látása elhomályosult.
— Takarodjon… — suttogta először. Aztán felemelte a hangját. — Takarodjon ki a lakásomból!
A vendégek döbbenten néztek egymásra. András felugrott.
— Eszter, megőrültél?
— Nem én őrültem meg! — remegett a hangja. — Az anyád egy éve keseríti meg az életemet!
— Már megint kezded — sóhajtott Nóra. — Mindig ez a hiszti.
— Te inkább maradj csendben! — csattant fel Eszter. — Tegnap óta ötvenezer forinttal tartozol nekem!
András megragadta a karját.
— Elég legyen! Ne csinálj jelenetet!
Eszter kirántotta magát a szorításából, berohant a hálószobába, és magára zárta az ajtót.
Kint tompa moraj hallatszott.
— Ne törődjetek vele, szülés utáni depresszió…
— Mindig is labilis volt…
— András, gondolkodj el a váláson…
Eszter az ölébe vette a síró Márkot. A tükörbe nézett: elkenődött smink, foltos ruha, vörös szemek.
Ebben a pillanatban valami végleg eltört benne. Nem maradt több esély.
Kopogás.
— Eszter, gyere ki — szólt András hidegen. — Ezt rendbe kell hozni.
Eszter mély levegőt vett, letörölte az arcát.
— Oldd meg te. Az anyáddal együtt.
Pár másodperc csend, majd távolodó lépések.
Elővette a telefonját, és felhívta az édesanyját.
— Anya… hazajönnék. Kérlek.
— Kicsim, mi történt? — hallatszott az aggódó hang.
— Minden — suttogta. — Nincs már családom.
Egy hetet töltött a szüleinél. Márk nyugtalanul aludt, mintha ő is érezte volna az ünnepbe csomagolt botrány súlyát. Eszter minden reggel a telefonját nézte. András nem hívta. Csak egy üzenet érkezett: „Mikor hagyod abba ezt a cirkuszt és jössz haza?”
Egy reggel ismeretlen szám villant fel a kijelzőn.
— Halló, Eszter Andrásné? — szólt bele egy női hang. — A körzeti rendelőből telefonálok. Az anyósa, Katalin, súlyos állapotban van. Felügyeletre szorul.
Eszter leült az ágy szélére. Összeszorult a gyomra.
— Milyen állapotban?
— Felmerült egy enyhe stroke gyanúja. A vérnyomása 190/110. Azt állítja, kizárólag maga tudja ellátni.
Negyven perc múlva már a lakása előtt állt. Az ajtót Nóra nyitotta ki, könnyes szemmel.
— Végre! Anyu rosszul van, te meg eltűnsz!
A hálószobában Katalin feküdt az ágyon, csukott szemmel. Az arca egyik oldala időnként megrándult. András mellette ült, fogta a kezét.
— Megérkezett? — suttogta Katalin drámaian, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét.
Eszter közelebb lépett. Feltűnt neki a gondosan felvitt smink, az éjjeliszekrényen pedig egy félig üres üdítős palack állt.
— Hol az orvos? Mit mondott pontosan?
— Elment — válaszolta András túl gyorsan. — Ágynyugalmat írt elő. Gondoskodás kell neki. Itt maradsz.
Eszter felemelte a kórlapot az asztalról. A friss bejegyzések hiányoztak, csak egy régi, magas vérnyomásról szóló papír maradt benne.
— Érdekes, hogy a mai vizsgálatról semmi nincs dokumentálva — jegyezte meg halkan.
Katalin azonnal kinyitotta a szemét.
— Már az orvosban sem bízol? Majdnem meghaltam!
— Anya, nyugodj meg! — szólt rá András. — Látod, Eszter, hová vezetett a viselkedésed?
Eszter szó nélkül kiment a folyosóra, és felhívta a rendelőt.
— Jó napot. A körzeti orvost keresem… Nem, nem beteg vagyok. A menyük vagyok. Szeretnék érdeklődni… Értem. Köszönöm.
Visszatért a szobába. Mindhárman feszülten figyelték.
— Most beszéltem a rendelővel. Ma nem ment ki orvos házhoz.
A levegő megdermedt. Katalin arca kisimult, a rángás abbamaradt.
— Attól még jöhetett ügyeletes! — vágta rá Nóra.
— Lehetséges — bólintott Eszter, majd előhúzott egy gyűrött blokkot. — Csakhogy ez a nyugta a lépcsőházban hevert. Validol, Corvalol. Ma 12:45-kor vásárolták. Nem sokkal azután, hogy felhívtatok.
András elsápadt, és lassan az anyjára nézett.
— Anya… te ezt most komolyan…?