— Igen, én vagyok a felesége. Az a bizonyos kövér, ostoba tyúk. Ugye, szívem? — csilingelte Eszter mézes-mázos hangon, majd finoman lefejtette András kezét a derekáról.
A tükör előtt állt, ujjai idegesen igazgatták a fátylat. A hófehér ruhát fél éven át vadászta, mégis idegennek és túlzónak látta magán. Semmi sem úgy alakult, ahogy gyerekkora óta elképzelte.
— Indulhatunk? — lépett be András széles mosollyal. — Már mindenki ránk vár.
Eszter biccentett, de belül jeges szorítás fogta el. Az anyósa, Katalin, már hajnal óta sértett arccal járkált, és összehajolva suttogott a rokonokkal. Eszter pontosan érezte: ma nemcsak esküvő lesz, hanem erőpróba is.
Az étteremben pezsgőspoharak csengtek össze, zene szólt, harsány nevetés töltötte be a termet.
— Gratulálok, András! — csapta hátba Péter bácsi. — Most aztán bizonyíts!
— Bizony, fiam — tette hozzá Katalin epés hangsúllyal, miközben kortyolt a borából. — Tarts ki… főleg, ha majd elfogy a hozomány.
A levegő megfagyott. Eszter kezében megállt a pohár.
— Anya, elég — szólt rá András feszülten.
— Ugyan már, mit mondtam? — tárta szét karját az anyós. — Csak a valóságot. Nem kifutómodell, nem üzletasszony… egy átlagos irodai dolgozó. Bár ki tudja… talán legalább főzni tud?
Zavart mocorgás futott végig az asztaloknál. Eszter arcát forróság öntötte el.
— Katalin, ez a mi napunk — mondta halkan. — Próbáljunk meg…
— Mit próbáljunk? — vágott közbe az asszony. — Én csak kérdezek! Ha már őt választottad… pedig ott van Anna is, a barátnőm lánya…
András megfogta az anyja karját, de az csak legyintett.
— Jaj, András, nem is kiabálok! — nevetett fel túl hangosan, végignézve a vendégeken. — De valljuk be, találhattál volna előnyösebbet is.
Eszter gyomra összeugrott. Leszegte a tekintetét.
— Ne törődj vele — súgta oda egy barátnője.
Ám ekkor András nővére, Nóra is megszólalt a családi asztal felől:
— Nekem kifejezetten tetszik a ruhád, Eszter! Csodásan elrejti az alakod apró hibáit.
Visszafojtott kuncogás hallatszott.
Eszter lassan felállt.
— Köszönöm a bókokat — felelte higgadt hangon. — Kimegyek, rendbe szedem magam.
A mosdóban a tükörbe nézett, mély levegőt vett. „Rendben. Az első ütközet elbukott. De a háború most kezdődik.”
Az ajtón túl suttogás ütötte meg a fülét.
— Nos, Katalin, halad a terv? — kérdezte egy ismeretlen nő.
— Minden a legnagyobb rendben — válaszolta az anyós elégedetten. — Egy éven belül szétmennek. A lakás pedig Andrásé lesz.
Eszter megdermedt.
— És ha mégsem?
— Ugyan már. Sikerülni fog — jelentette ki Katalin magabiztosan. — Hiszen egy jószívű, butácska liba.
Halk nevetés, távolodó léptek, majd csend.
Eszter kinyitotta addig ökölbe szorított kezét. Tenyerében halvány karmolásnyomok rajzolódtak ki.
„Nem. Ebből elég volt.”
Kiegyenesedett, megigazította a ruháját, és visszalépett a terembe.
Tudta, hogy innentől harc vár rá.
Három hónap telt el az esküvő óta. Eszter már hozzászokott Katalin szurkálódó megjegyzéseihez, de ami azon a napon történt, minden korábbit felülmúlt.
A konyhában ült, a postát rendezte, amikor megcsörrent a telefonja. Banki értesítés érkezett:
„Tranzakció: 49 870 forint. Elegance butik. Elérhető egyenleg: 3 120 forint.”
Eszter ledermedt. Ez az ő bankkártyája volt. A félretett pénze a szabadság előtt.
— András! — kiáltotta. — Nálad van a kártyám?
A férfi belépett, tekintetét a saját mobiljára szegezve.
— Nincs. Talán te használtad…
— Nem költök el csaknem ötvenezer forintot egyetlen délután alatt!
Megnézte a részleteket. A vásárlás 14:30-kor történt — pontosan akkor, amikor ő bent volt a munkahelyén.
Felhívta a bankot.
— Igen, a fizetés PIN-kóddal lett jóváhagyva — közölte a hivatalos hang.
A kódot rajta kívül csak…
— Nóra — suttogta.
András nővére előző nap náluk járt, teázni. A kártya a táskájában volt, a széken hagyva.
Eszter azonnal tárcsázta.
— Szia, Eszterke! — szólt bele Nóra feltűnően derűsen.
— Te vettél le közel ötvenezer forintot a számlámról?
Rövid hallgatás. Aztán kínos nevetgélés.
— Jaj, ne csinálj ügyet belőle! Sürgősen kellett egy bunda, a fizetésem csak jövő héten érkezik. Visszaadom, ígérem!
— Az engedélyem nélkül?
— Ugyan már — élesedett meg a hangja. — A férjed jól keres, én meg egyedül nevelem a gyerekemet. Csak nem sajnálod?
Eszter ujjai elfehéredtek a készüléken.
— De igen. Főleg, ha elveszik tőlem.
— Elveszik? — horkant fel Nóra. — Micsoda fukarság! Nem csoda, hogy András szerint nehéz természet vagy.
A vonal megszakadt.
Eszter felnézett. András az ajtóban állt, arca feszült.
— Mit kavartál már megint? — kérdezte ingerülten. — A nővérem sírva hívott!
— Ő emelte le a pénzt a számlámról!
— Ugyan már! Családtag! A rokonainknak segítünk.
— Engedély nélkül?
— Most komolyan számolgatod a forintokat? — lépett közelebb. — Lakást kaptál tőlem, és ezen vitázol?
Eszter hátrált egy lépést.
— Milyen lakást? Ez az én lakásom. A szüleimé volt.
András arca megkeményedett.
— Értem. Tehát minden a tiéd. Jegyezd meg: a házasságban nincs enyém meg tied.
Azzal kiviharzott, becsapva az ajtót.
Eszter lassan leült. A könnyei potyogtak, de a dühe erősebb volt.
Megnyitotta a telefonján a galériát. Egy hónappal korábbi fotó: ünnepi vacsora, Nóra új bundában, átöleli Katalint. A kép alá ezt írta:
„Köszönöm a drága bátyuskámnak az ajándékot!”
Most értette meg: az „ajándékot” az ő pénzéből finanszírozták.
Higgadt mozdulattal újra hívta a bankot.
— Szeretném azonnal letiltatni a kártyámat, és vitatni a mai tranzakciót. Igen, csalásként kívánom bejelenteni.
Odakint közben teljesen besötétedett, és Eszter érezte, hogy az igazi küzdelem csak most veszi kezdetét.