A járőrök végül kivezették Erzsébetet a lépcsőházba. Lilla becsukta mögöttük az ajtót, kétszer ráfordította a kulcsot, majd néhány másodpercig mozdulatlanul állt a folyosón. A lakásban hirtelen beálló csend szinte zúgott a fülében. Először érezte úgy napok óta, hogy újra levegőhöz jut.
Másnap kora délelőtt megérkezett a lakatos. Lilla nem bízta a véletlenre: egy masszív, többpontos zárszerkezetet választott, amelyet nem lehet egykönnyen feltörni. Amikor a szakember végzett, a régi kulcsok egyszerű fémdarabokká váltak – többé semmit sem értek.
Dél körül megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Márk neve villogott.
– Meg tudnád magyarázni, mit művelsz? – támadt rá azonnal ingerülten. – Anyám békésen akart beszélni veled, te pedig rendőrt hívtál rá!
– A „békés beszélgetés” nálad azt jelenti, hogy betör a lakásomba és felszólít, hogy takarodjak? – kérdezett vissza Lilla higgadtan. – Ez jogsértés, ha nem tudnád.
– Ne csinálj már jelenetet! Négy évig ott éltem veled, ez közös otthon volt!
– Volt. De a tulajdonjog nem attól függ, ki hány évet töltött ott. A lakás az én nevemen van.
– Átvertél! Azt állítottad, hogy a szüleidtől kaptad, közben biztos kölcsönből vetted!
– Márk, az esküvő előtt együtt néztük át a papírokat. Vagy most hirtelen kiesett minden?
– Semmiféle iratra nem emlékszem! És különben is, ami a házasság alatt került hozzánk, az fele-fele!
– Csakhogy ezt még azelőtt vásároltam, hogy összeházasodtunk volna. A szüleim segítettek. Ehhez semmi közöd.
– Hazugság! – kiabálta. – Ügyvédhez fordulok, és perre viszem az egészet!
– Rajta – felelte Lilla közönyösen. – De készülj fel rá, hogy az eljárási költségeket is te állod majd. Ha veszítesz, az én kiadásaimat is rád terhelik.
– Majd meglátjuk! – vetette oda fenyegetően, aztán bontotta a vonalat.
Lilla elmosolyodott. Jól tudta, hogy Márk inkább csak hangoskodik. Egy ügyvéd első öt percben közölné vele, hogy nincs esélye, ráadásul a pereskedéshez pénz is kellene – az pedig sosem volt az erőssége.
Aznap este nyugodtan főzött magának vacsorát, és azon kapta magát, hogy élvezi a csendet. Senki nem kritizálta az ételt, nem szólt bele a bevásárlásba, nem számolgatta, mire mennyit költ. A nappali újra az övé lett: azt nézett a tévében, amit akart, és addig olvasott, ameddig jólesett. A lakás ismét otthonná változott, nem hadszíntérré.
Amikor már azt hitte, végre minden lecsillapodott, megszólalt a kaputelefon. Lilla odalépett.
– Ki az? – kérdezte.
Csend. Egy perc múlva újra felhangzott a csengés.
– Mondja, ki van ott! – szólt határozottabban.
– Rendőrség. Kérem, engedjen be – ismerte fel a tegnapi őrmester hangját.
Felnyomta a gombot. Rövidesen kopogtak az ajtón. Ugyanaz a két rendőr állt előtte.
– Jó estét. Zavarhatjuk pár percre? – kérdezte a női járőr.
– Fáradjanak be. Történt valami?
– Erzsébet újabb bejelentést tett – magyarázta a férfi. – Azt állítja, hogy jogtalanul tartja magánál az ő lakásának kulcsait, és kizárta a tulajdonost.
Lilla hitetlenkedve felnevetett.
– Az ő lakásának kulcsait?
– Igen. Azt mondja, ön önkényesen birtokba vette az ingatlant.
– Tegnap önök látták a tulajdoni lapot. És önök kérték, hogy adja vissza a kulcsokat.
– Így igaz – bólintott az őrmester. – De a panaszt kötelességünk kivizsgálni. Megmutatná ismét az iratokat?
Lilla előhozta a dossziét. A rendőr alaposan átnézte a dokumentumokat, majd visszaadta.
– Minden egyértelmű. A lakás kizárólag az ön tulajdona. A bejelentés megalapozatlan.
– Lesz ennek következménye? – kérdezte Lilla.
– Valószínűleg figyelmeztetés. Idős ember, talán nincs tisztában a jogi helyzettel – felelte a rendőr diplomatikusan.
Miután elmentek, Lilla még egyszer ellenőrizte a zárakat. Úgy tűnt, Erzsébet nem adja fel könnyen. De a papírok egyértelműek voltak, és ez megnyugtatta.
Egy héttel később váratlanul újra felbukkant a múlt. Munka után hazafelé tartva Lilla meglátta Márkot a ház előtt. Gyűrött ruhában állt, és erősen érződött rajta az alkohol.
– Mit keresel itt? – kérdezte hűvösen.
– Beszélnünk kellene… normálisan – motyogta.
– Nincs miről beszélnünk.
– Anyám teljesen rá van kattanva erre a lakásügyre – panaszkodott. – Egész nap erről beszél, már a szomszédok is furcsán néznek ránk.
– Ez a ti gondotok.
Márk egy pillanatra elhallgatott, majd váratlanul könyörgő hangra váltott.
– Talán segíthetnél… Nem pénzt kérek. Csak valami papírt, amivel bizonyítani tudom neki, hogy tényleg a tiéd.
– Mire gondolsz pontosan?
– Egy másolat a tulajdoni lapról. Ha látja feketén-fehéren, talán végre belenyugszik.
Lilla mérlegelte a dolgot. Ha ezzel lezárhatja az egészet, megéri.
– Rendben. Holnap adok egy fénymásolatot. De utána szeretném, ha békén hagynátok.
– Köszönöm – sóhajtott fel Márk. – Így már élni sem lehet.
Másnap átadta neki a másolatot. Ezt követően nem érkezett több hívás, nem csengettek éjszaka, és nem jöttek újabb fenyegetések. Úgy tűnt, Erzsébet végre kénytelen volt elfogadni a tényeket.
Lilla lassan, tudatosan zárta ki volt férjét és annak anyját az életéből. A lakás ott maradt, ahol lennie kellett: a törvényes tulajdonosnál. Az a kísérlet pedig, hogy más munkájának és vagyonának gyümölcsét megszerezzék, csúfos kudarcba fulladt.