Lilla lassan visszafordult az ablaktól, és mély levegőt vett.
– Tudja mit, Erzsébet? – szólalt meg higgadt, de határozott hangon. – Zárjuk rövidre ezt a színjátékot.
Az íróasztalhoz lépett, kihúzta az egyik fiókot, és elővett egy vastag iratcsomót. Az idősebb asszony feszülten figyelte minden mozdulatát, mintha valami trükköt sejtene a háttérben.
– Ez a lakás tulajdoni lapja – tette le a dokumentumot az asztalra Lilla. – A dátum másfél évvel korábbi, mint amikor megismertem Márkot. A vevő én vagyok, az eladó az építtető cég. Soha senki más nem volt bejegyezve tulajdonosként.
Erzsébet remegő kézzel vette fel a papírt, és hosszan tanulmányozta a pecséteket, aláírásokat. Arcán lassan elkomorult a kifejezés.
– Itt találja azt az igazolást is, hogy a vételárat a szüleimtől kapott ajándékból fizettem ki – folytatta Lilla, és egy újabb iratot csúsztatott elé. – Mellékeltem a banki kivonatokat is. Minden átutalás visszakövethető. Teljesen jogszerű az egész.
– És akkor mi van? – próbált erőt mutatni Erzsébet, de hangja megbicsaklott. – Attól még Márk költhetett rá később. Felújítás, javítás… bármi.
– A házasságunk négy éve alatt Márk egyetlen forintot sem fordított erre a lakásra – felelte Lilla élesen. – A rezsit, a felújítást, a berendezést mind én fizettem. Ha kívánja, előveszem a számlákat is.
Az asszony idegesen körbenézett, mintha kapaszkodót keresne.
– És a hitel? – csapott le hirtelen egy újabb gondolatra. – Jelzálog is volt rajta!
– Akkor legyen szíves, mutassa meg a hitelszerződés eredeti példányát – válaszolta Lilla nyugodtan.
– Nem hordok magamnál ilyesmit! Otthon van…
– Rendben. Akkor melyik banknál kötötték?
Erzsébet zavartan pislogott.
– Én… nem tudom pontosan. Márk intézte, nem jegyeztem meg…
– A szerződésszám? A dátum? – kérdezett tovább Lilla, tekintetét az asszonyra szegezve.
– Mit vallatsz engem? – fakadt ki Erzsébet. – Elűzted a fiamat, most engem is ki akarsz tenni?
– Márk a válás után saját döntéséből költözött el – javította ki Lilla. – Önt pedig felszólítom, hogy hagyja el a lakásomat.
– Nem megyek sehova! – csattant fel az asszony. – Itt maradok, amíg helyre nem teszem ezt az igazságtalanságot! A fiam évekig robotolt, és most egy idegené minden?
Lilla szó nélkül elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Jó estét, a rendőrséget szeretném. Egy nő engedély nélkül tartózkodik a lakásomban, és nem hajlandó távozni. Igen, megvárom a járőrt.
A „rendőrség” szó mintha jeges vizet öntött volna Erzsébetre.
– Mit művelsz? – sziszegte. – Miért hívsz rendőrt?
– Mert jogtalanul tartózkodik itt – felelte Lilla, és higgadtan megadta a címét az ügyeletesnek.
Erzsébet felpattant a kanapéról, és idegesen járkálni kezdett.
– Nem betörő vagyok! A menyemhez jöttem látogatóba!
– A volt menyéhez – pontosított Lilla. – Meghívás nélkül.
– Mondd le a hívást! – követelte az asszony. – Mit szólnak majd a szomszédok, ha rendőrök jönnek?
– Erre hamarabb kellett volna gondolnia.
Nagyjából húsz perc múlva megszólalt a csengő. Lilla ajtót nyitott: két egyenruhás állt kint, egy idősebb férfi és egy fiatal rendőrnő.
– Ön kérte a járőrt? – érdeklődött a férfi.
– Igen. Kérem, jöjjenek be. Ez a hölgy engedély nélkül jött be, és nem hajlandó elmenni.
Erzsébet a kanapé szélén kuporgott, tekintete idegesen cikázott a rendőrök között.
– Kérem a tulajdoni lapot – mondta a rendőr.
Lilla átnyújtotta az iratot. A rendőrnő alaposan átnézte, ellenőrizte a pecséteket és az adatokat.
– Ön milyen jogcímen tartózkodik itt? – fordultak Erzsébethez.
– Én… a volt férj édesanyja vagyok – hebegte.
– Van bármilyen jogosultsága a lakás használatára?
– Hát… családtagok voltunk…
– Voltunk – tette hozzá Lilla hűvösen. – A válás óta nincs köztünk jogi kapcsolat.
– Van kulcsa az ingatlanhoz? – kérdezte a rendőr.
Erzsébet kelletlenül előhalászott a táskájából egy kulcscsomót.
– Hogy került önhöz ezekből a kulcsokból? – kérdezte a rendőrnő.
– A fiam adta, amikor még házasok voltak…
– A válást követően vissza kellett volna szolgáltatni – mondta szigorúan a férfi. – Kérem, adja át a tulajdonosnak.
Az asszony vonakodva Lillának nyújtotta a kulcsokat. Lilla zsebre tette őket.
– Most pedig kérem, fáradjon velünk – folytatta a rendőr. – És a jövőben csak akkor jöjjön ide, ha a tulajdonos ezt kifejezetten engedélyezi.
– Hol az igazság ebben? – fakadt ki Erzsébet, szemében könnyek csillogtak. – A fiam éveken át dolgozott!
– A fia a saját életére dolgozott – válaszolta Lilla tárgyilagosan. – A lakást a szüleim támogatásával vettem meg. Ez tény.
– A családi nézeteltérések nem tartoznak ránk – zárta le a vitát a rendőr. – Amennyiben jogi igénye van, forduljon bírósághoz.
Erzsébet lassan felállt, de az ajtóban még visszafordult.
– Márk holnap eljön, és majd rendet tesz!
– Jöhet – felelte Lilla nyugodtan. – Nem fog tudni bejutni. Holnap lecseréltetem a zárat.
– Ehhez nincs jogod! – sikoltotta az asszony.
Lilla kihúzta magát, és egyenesen a szemébe nézett.
– Dehogynem. Ez az én tulajdonom.