— Rendőrség? Ugyan, ne nevettess! — csóválta a fejét gúnyosan Erzsébet. — Mit mondanál nekik? Hogy az anyósod meglátogatta a menyét?
— A volt menyét! — vágott közbe Lilla élesen. — Márkkal elváltunk.
— Elváltatok, persze… de a tartozások attól még nem párolognak el — hunyorgott az asszony sokat sejtetően. — Azt gondolod, nem tudok róla, hogy pénzzel lógtok egymásnak?
Lilla egy pillanatra ledermedt. Márk soha nem hagyott maga után adósságot felé — legalábbis hivatalosan nem. Épp ellenkezőleg: időről időre ő kért kölcsön kisebb összegeket, amelyek aztán valahogy mindig feledésbe merültek. De azok a pár tízezer forintok nem értek annyit, hogy most ezen kezdjen vitatkozni.
— Miféle tartozásról beszél? — kérdezte végül hűvösen.
— Erről fogunk most szépen, nyugodtan beszélgetni — jelentette ki elégedett arccal Erzsébet, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. — Gyere csak, ülj le, beszéljük meg, mint két értelmes ember.
Lilla nem mozdult. Idegesen járkált fel-alá a nappaliban, miközben azon törte a fejét, miként tudná távozásra bírni a hívatlan vendéget. Nevetségesnek tűnt rendőrt hívni egy idős nő miatt, ugyanakkor képtelen volt szó nélkül eltűrni ezt az arcátlanságot.
— Hallgatom. De legyen rövid — felelte végül, és továbbra is állva maradt.
— Időnk valóban nincs sok — bólintott az anyós. — Holnap Márk eljön a holmijáért. Addigra jobb lenne, ha összepakolnál, és elhagynád a lakást.
— Szó sem lehet róla! Ez az én otthonom.
— A tiéd? — Erzsébet a táskájában kotorászott, majd előhúzott egy gyűrött papírlapot. — Érdekes, mert ez a dokumentum mást sugall.
Lilla átvette az iratot. Egy banki igazolás másolata volt, apró betűs szöveggel. Első pillantásra nehezen tudta kibetűzni a részleteket.
— Ez meg micsoda?
— A hitelszerződés igazolása — felelte diadalittasan az asszony. — A férjed kétmillió forintot vett fel, a lakást adva fedezetként. Csakhogy most nincs munkája, nem tud törleszteni. A bank hamarosan lépni fog.
Lilla közelebbről is megvizsgálta a lapot. Valami nem stimmelt. A betűk kissé elcsúszva álltak, a pecsét elmosódott volt. Mégis, Márk neve ott szerepelt az adós rovatban.
— Ha ez egyáltalán valódi — mondta lassan —, a lakás akkor is az én nevemen van. Fedezetként nem lehetett volna bevonni a hozzájárulásom nélkül.
— Ugyan már, miért ne lehetett volna? — mosolygott kajánul Erzsébet. — A felesége voltál. Mindent aláírtál, amit eléd tett. A jelzáloghoz is hozzájárultál.
— Ilyesmit soha nem írtam alá!
— Ó, az ember néha feledékeny — legyintett az asszony. — Négy év házasság alatt annyi papírt firkáltatok össze. A bankok pedig nem adnak pénzt csak úgy, bemondásra.
Lilla lázasan próbált visszaemlékezni. Tényleg volt néhány alkalom, amikor Márk aláírást kért tőle különféle iratokra, mondván, munkához szükségesek. Lehetséges, hogy közéjük keveredett valami egészen más is?
— Az eredetit szeretném látni — szögezte le.
— Minek az? — vonta fel a szemöldökét Erzsébet. — A másolat is bizonyíték.
— Egy fénymásolatot gyerekjáték meghamisítani.
— Milyen bizalmatlan vagy! — nevetett fel az asszony. — Azt képzeled, csaló vagyok? Nekem semmi közöm efféle trükkökhöz. Egyszerű, tisztességes ember vagyok.
Lilla nem válaszolt. Csak járkált tovább, miközben próbálta higgadtan átgondolni a helyzetet. Még ha a papír hamis is, annak bizonyítása időt igényelne. Erzsébet pedig már most úgy beszélt, mintha ő döntene mindenről, mintha a lakás sorsa az ő kezében volna.
— Tegyük fel, hogy valóban létezik ez a hitel — fordult végül vissza. — Akkor is annak kell fizetnie, aki felvette. Márknak.
— És miből? — tárta szét a karját az anyós. — Állás nélkül van. A bank nem vár örökké. Ha nem fizet, elveszik a lakást, és te az utcán találod magad. Ezt akarod?
— Mit vár tőlem? — kérdezte Lilla feszült hangon.
— Írasd át a lakást Márk nevére — felelte az asszony minden kertelés nélkül. — Eladja, kiegyenlíti a tartozást, a fennmaradó összeget pedig elosztjátok. Megkapod, ami jár, és keresel magadnak albérletet.
Lilla hitetlenkedve nézett rá. A terv annyira pimasz volt, hogy már-már döbbenetes.
— Tehát adjam át azt az ingatlant, amit a szüleim segítségével vettem meg, hogy Márk rendezze a saját ügyeit?
— Nem ajándékba! — csattant fel Erzsébet. — Megkapod a részed. Talán futja majd egy kis szobára valahol.
— És ha nem megyek bele?
— Akkor a bank viszi az egészet, és egy fillért sem látsz. Sőt, a tartozás rád is áthárulhat, hiszen házasságban éltetek.
Lilla lassan leült a fotelbe, szemben az asszonnyal. Szinte zúgott a feje. Létezhet, hogy valaki ennyire természetesnek veszi, hogy betör egy másik ember életébe, és követeléseket támaszt?
— Erzsébet, még ha minden úgy lenne is, ahogy állítja, nekem semmi közöm Márk pénzügyeihez.
— Semmi? — hajolt előre az anyós. — Négy éven át ki gondoskodott rólad? Ki biztosított otthont?
— Ezt most komolyan mondja? — Lilla hangja hitetlenkedéssel telt meg. — Ki tartott el kit?
— Márk! Egy férfi dolga, hogy eltartsa a családját.
— A fél időben nem is dolgozott! — vágta rá Lilla. — A rezsit, az élelmiszert, a ruhákat többnyire én fizettem.
— Badarság — legyintett Erzsébet. — Egy férfi nem élhet a nő pénzén. Az lehetetlen.
— De az rendben van, hogy most idejön, és más tulajdonát követeli? — kérdezte Lilla élesen.
— Nem másét, hanem ami jog szerint megilleti! — emelte fel a hangját az asszony. — Együtt éltetek, tehát minden közös volt!
Lilla felállt, és az ablakhoz sétált. Odakint időközben teljesen besötétedett. Az utcai lámpák fénye megcsillant a pocsolyák felszínén, a járdán alig lézengett valaki. Legszívesebben egyszerűen kitessékelte volna a hívatlan látogatót, ám Erzsébet testtartásából és magabiztos tekintetéből egyértelmű volt: esze ágában sincs önszántából távozni.