— Pakold össze a holmidat, és tűnj el innen! — rontott neki az anyósa, azzal a szándékkal, hogy egyszerűen kipenderíti Lillát a saját otthonából.
Lilla a bevásárlótáskát erősebben megmarkolva indult felfelé az ötödikre. Odakint szitált a szeptemberi eső, apró cseppek doboltak a lépcsőház üvegén, mégis különös béke töltötte el. A válás óta eltelt hónapok alatt végre visszanyerte a nyugalmát. Nem kellett többé elszámolnia senkinek a kiadásaival, senki nem kritizálta az ételt, amit főzött, és nem hallgathatta a szemrehányásokat egy olyan rendetlenség miatt, amely valójában sosem létezett.
A lakást még az esküvő előtt kapta a szüleitől. Édesapja és édesanyja minden félretett pénzüket erre fordították, hogy a lányuk biztos háttérrel induljon az életben. Az ingatlan kizárólag Lilla nevén szerepelt, hiszen akkor még szóba sem került, hogy egyszer férjhez megy. Két esztendővel később, teljesen véletlenül, a munkahelyén ismerkedett meg Márkkal. A futó találkozásokból kapcsolat lett, abból pedig házasság.
Négy évig éltek együtt férj és feleségként. Márk azonban nehéz természetűnek bizonyult. Szívesebben töltötte az estéket a barátaival egy-egy ital mellett, mint munkával. Állandóan a pénz hiányára panaszkodott, miközben nem sok erőfeszítést tett azért, hogy többet keressen. Lakatosként dolgozott egy üzemben, de a műszakok jelentős részét egyszerűen kihagyta. Lilla mérnök-tervezőként helyezkedett el egy intézetben, fizetése jóval meghaladta a férjéét. Ez Márk önérzetét folyamatosan bántotta.
— Milyen férfi az, akinek a felesége többet visz haza? — morgott gyakran, főleg ha másnaposan ébredt.
— Nem tartalak el — felelte ilyenkor Lilla higgadtan. — Egyszerűen én rendesen bejárok dolgozni, te pedig nem.
— Az én munkám kemény fizikai meló! Nem papírokat tologatok egész nap! — vágott vissza Márk.
A házasság végül bíróságon ért véget. Közös vagyon gyakorlatilag nem volt, mégis megpróbálta elérni, hogy a lakást osszák meg közöttük. A dokumentumok azonban egyértelműek voltak: az ingatlan Lilla tulajdona már a frigy előtt is. A bíróság elutasította Márk követelését. A férfi kénytelen volt visszaköltözni a faluba az anyjához, Erzsébethez.
Otthon aztán egészen más történetet adott elő. Azt híresztelte, hogy akár igényt is tarthatott volna a lakás felére, de nagylelkűen lemondott róla, megsajnálva volt feleségét. Erzsébet minden szavát elhitte. Ahogy hallgatta a fiát, egyre inkább az a meggyőződés erősödött benne, hogy Lilla hálátlan és számító nőszemély, aki kihasználta az ő jólelkű fiát.
Egy délután, miközben késői almából főzött lekvárt, már konkrét terveket szövögetett. Úgy döntött, felutazik a városba, és személyesen tesz rendet. Ha Márk túl gyenge ahhoz, hogy kiálljon magáért, majd az édesanyja megteszi helyette.
Lilla éppen a kulcsát kereste a táskájában, amikor léptek zaját hallotta a lépcsőfordulóból. Felnézett, és egy idős asszonyt pillantott meg kopott kabátban, elhasznált cipőben. Az arca ismerős volt, de csak néhány másodperc múlva ismerte fel.
— Segíthetek valamiben? — kérdezte udvariasan.
— Igen, benned — felelte az asszony, majd élesebb hangra váltott. — Csomagolj össze, és menj el innen! Ez a lakás a fiamé, nem a tiéd!
Lilla kezéből kihullottak a kulcsok, fémesen csörrentek a kövön. Néhány pillanatig képtelen volt megszólalni. Miről beszél ez az asszony?
— Megkérdezhetem, kicsoda ön? — hajolt le a kulcsokért.
— Az anyósod vagyok, Erzsébet! Márk édesanyja! — jelentette ki büszkén. — Nem beszélgetni jöttem, hanem hogy visszaadjad a fiam tulajdonát.
Lilla arcát elöntötte a forróság. A volt anyósa olyan magabiztossággal beszélt, hogy elsőre szinte megdermedt tőle. Erzsébet ezt kihasználva elsétált mellette, és belépett az előszobába.
— Hát, nem mondom, jól belaktad — jegyezte meg, miközben végigmérte a gondosan sorba rendezett cipőket. — A fiam mondta, hogy nem vagy valami rendes, de hogy ennyire…
Lilla gyorsan utána ment, és becsukta az ajtót.
— Erzsébet, ez az én lakásom. Kérem, távozzon!
— A te lakásod? — horkant fel az asszony. — Márk csak jó szívből hagyta nálad. Különben a fele az övé lenne! És te még egy köszönömöt sem mondtál.
Erzsébet benyitott a nappaliba, végigsimított a kanapé támláján, majd belenézett a szekrénybe is.
— Nem valami fényűző, de megfelel majd, ha a fiam újra megnősül — állapította meg.
Lilla hitetlenkedve követte.
— Ön tényleg azt gondolja, hogy Márknak joga van ehhez a lakáshoz?
— Négy évig itt éltetek együtt! — vágta rá Erzsébet. — Ami a házasság alatt van, az közös.
— Ezt az ingatlant még az esküvő előtt vettem. A szüleim pénzéből! — Lilla hangja remegett az indulattól.
— Ugyan már. Biztosan ügyeskedtél a papírokkal — legyintett az asszony. — Vagy a fiam íratott mindent rád, mert hitt a könnyeidnek.
Azzal kinyitotta a hűtőt, és alaposan szemügyre vette a tartalmát.
— Látom, nem éhezel. Bezzeg az én fiam munka nélkül ül otthon. Ez így szerinted rendben van?
Lilla odalépett, és határozott mozdulattal elhúzta a hűtőtől.
— Most már elég volt. Ha nem megy el azonnal, kénytelen leszek rendőrt hívni!
— Ó, igazán megijedtem — nevetett fel gúnyosan Erzsébet.