— Negyvenkétezer forint fejenként — tette hozzá az ügyintéző, miközben a csomag részleteit sorolta.
Eszter hosszan nézte a képeket: fenyvesek, ködbe burkolózó hegycsúcsok, egy barátságos, fából épült panzió terasza. Érezte, ahogy a mellkasát szorító feszültség lassan enged. Kimerült volt. Belefáradt a munkába, a folytonos takarékoskodásba, és abba, hogy Gábor anyjának soha véget nem érő igényeit kelljen finanszíroznia.
— Foglaljuk le — mondta végül, határozott, nyugodt hangon.
Néhány perc múlva a kezében voltak a kinyomtatott jegyek és a szerződés. Gondosan a táskájába csúsztatta őket, és amikor kilépett az utcára, úgy érezte, mintha könnyebb lenne a levegő. Három hosszú év után először döntött úgy, hogy nem mások kedvéért, hanem saját magáért tesz valamit.
Otthon a nappaliban a dohányzóasztalra helyezte az utazási iratokat, a prospektus mellé. Gábor még dolgozott, csak estére várta haza. Eszter a konyhába ment, előkészítette a vacsorát, és miközben aprított, önkéntelenül dúdolni kezdett.
Nem sokkal hat óra után megszólalt a csengő. Amikor ajtót nyitott, Erzsébet állt a küszöbön, szokásos, elégedetlen arckifejezésével.
— Jó estét — mondta kimérten, majd válaszra sem várva belépett a lakásba.
— Jó estét — felelte Eszter, és csendben becsukta mögötte az ajtót.
Az anyósa egyenesen a nappaliba vonult, kabátját hanyagul a fotel karfájára dobta, és letelepedett a kanapéra. Tekintete azonnal megakadt az asztalon heverő papírokon.
— Ezek meg mik? — kérdezte, és már a kezébe is vette a jegyeket.
— A nyaralásomhoz tartoznak — válaszolta Eszter higgadtan.
— Nyaralás? — csattant fel Erzsébet, és felugrott. — Amikor hiteleink vannak, te utazgatni készülsz?
Eszter ujjai ökölbe szorultak.
— Azok a maguk hitelei. Nem az enyémek — mondta lassan, tagoltan.
— Hogy beszélsz velem? — csóválta a fejét az anyósa, a papírokkal hadonászva. — Gábor mindent elmondott. Negyvennyolcezer forint szabadságpénzt kaptál. A családot kellett volna támogatnod!
— Három éven át ezt tettem — felelte Eszter. — Folyamatosan.
— És? A menyem vagy! Ez kötelesség! — lépett közelebb Erzsébet. — Add el az ékszereidet, és a pénzt is add ide. Így kell segíteni a családon.
Eszterben megfagyott a vér. Az ékszerek… A nagymamájától örökölt aranylánc. A fülbevaló, amelyet az édesanyjától kapott tizennyolcadik születésnapjára. A gyűrű, amely anyja halála után maradt rá. Ezek voltak az utolsó kézzelfogható emlékei.
— Azt kéri, hogy adjam el a családom emlékeit az ön tartozásai miatt? — kérdezte remegő hangon.
— Ne dramatizálj! Csak aranydarabok. Pénzzé teszed, és kész. Segítesz vele nekünk — legyintett Erzsébet. — Vagy talán nem fontos számodra a férjed családja?
Ebben a pillanatban valami végleg elszakadt Eszterben. Már nem anyóst látott maga előtt, hanem egy feneketlen kutat, amely elnyeli a fizetését, az idejét, az erejét.
— Elég volt! — tört ki belőle. — Három éve fizetem a maga kölcsöneit, a vásárlásait, a szeszélyeit!
— Hogy merészelsz így…
— Nem mondtam végig! — vágott közbe Eszter. — Megvontam magamtól mindent. Nem vettem új ruhát, nem mentem sehova, spóroltam minden filléren, csak hogy maguknak jusson! És közben újabb és újabb hiteleket vesz fel, majd még többet követel!
— Én Gábor anyja vagyok! — emelte fel a hangját Erzsébet.
— És ez feljogosítja arra, hogy teljesen kizsigereljen minket? — kérdezte Eszter élesen. Az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta. — Kérem, menjen el. Most azonnal.
Erzsébet arca bíborszínűre vált.
— Ezt még megbánod! Gábor tudni fog róla, hogyan bántál velem!
— Tudja meg nyugodtan. Menjen.
Az asszony felkapta a kabátját, és dühösen kiviharzott, az ajtót olyan erővel csapta be, hogy beleremegtek az ablakok.
Eszter nekidőlt a bejárati ajtónak. Tenyerébe temette az arcát, próbálta lelassítani a légzését. A szíve hevesen vert. Tudta, hogy keményen beszélt. És azt is, hogy Gábor nem fogja szó nélkül hagyni.
Körülbelül egy órával később kulcs fordult a zárban. A férje lépteiből már az előszobában érezni lehetett a feszültséget.
Gábor kivörösödött arccal rontott be a nappaliba.
— Mi ütött beléd?! — förmedt rá. — Kihajítottad az anyámat?
Eszter egyenesen a szemébe nézett.
— Igen — felelte nyugodtan, de rendíthetetlenül.
— Megőrültél? — csattant fel a férfi. — Segítséget kért, te meg ordítoztál vele, és kitetted a lakásból!