— Segítséget kért tőled, te pedig rátámadtál és kidobtad a lakásból! — folytatta Gábor indulatosan.
— Azt akarta, hogy adjam el anyám ékszereit — felelte Eszter, és a hangja most már nem volt halk, inkább metszően tiszta.
— És akkor mi van? Arany az egész! Túladsz rajta, kisegítesz minket, később veszel másikat!
Eszter hosszasan nézett a férjére. Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy Gábor soha nem fogja megérteni. Számára mindig az anyja lesz az első: az ő problémái, az ő tartozásai, az ő kívánságai.
— Add ide a szabadságra félretett pénzt — mondta Gábor ellentmondást nem tűrő hangon. — Anyu számít rá.
— Nem adom.
— Tessék?!
— Az a pénz az enyém. Én dolgoztam meg érte. El fogok utazni.
— Miféle utazás? — kapta fel az asztalról a lefoglalt jegyeket. — Negyvenkettő ezer forint? Ennyit költesz, miközben bajban vagyunk?
— Ti vagytok bajban. Te és az édesanyád. Én csupán pihenni szeretnék.
Gábor dühében a földre dobta a papírokat.
— Azonnal visszamondod! És a pénzt átadod anyának!
— Nem mondom vissza. És nem adok egy fillért sem.
— Önző vagy! — kiáltotta. — Hideg és szívtelen! Az anyám segítségre szorul, te pedig csak magaddal törődsz!
— Három éven át csak veletek törődtem! — tört ki Eszterből. — Három évig mindenről lemondtam! Nem vettem magamnak semmit, nem jártam sehova, még pihenni sem mentem. Folyton számolgattam a pénzt, hogy legyen miből fedezni a te anyád soha véget nem érő adósságait!
— Ő az anyám! — csattant fel Gábor.
— Én pedig a feleséged! Vagy legalábbis annak kellene lennem. De te sosem álltál mellém. Neked csak ő számít.
A férfi ökölbe szorította a kezét.
— Ha nem adod oda azt a pénzt, nem tudom, hogyan tovább a házasságunkban.
— Akkor legyen így — felelte Eszter halkan, majd sarkon fordult.
— Hová mész?
A hálószobában elővett egy nagy sporttáskát, és kapkodó, mégis elszánt mozdulatokkal pakolni kezdett. A keze enyhén remegett, de nem állt meg. Néhány farmer, pulóverek, fehérnemű, tisztálkodószerek kerültek a táskába.
— Mit művelsz? — állt meg Gábor az ajtóban.
— Elköltözöm egy időre.
— Micsoda?
— Nórához megyek. Ott maradok, amíg el nem utazom. A többit majd meglátjuk.
— Ezt nem gondolhatod komolyan.
Eszter ránézett, és a tekintete most keményebb volt, mint valaha.
— De igen. Elegem van abból, hogy fejőstehénként kezel az anyád. Elegem van az állandó nélkülözésből, abból, hogy minden vágyamat félreteszem. Elegem van abból, hogy senkit nem érdekel, mit érzek vagy mit szeretnék.
— Eszter, kérlek…
— Ne — húzta fel a cipzárt a táskán. — Három éven át próbáltam megfelelni. Jó meny, jó feleség akartam lenni. De számotokra csak egy pénzforrás voltam.
— Ez nem igaz!
— Akkor miért csak akkor keresel, amikor pénz kell? Miért nem kérdezted meg soha, én mire vágyom? Miért nem védtél meg egyszer sem?
Gábor nem válaszolt.
Eszter a vállára kapta a táskát, kiment az előszobába, felvette a kabátját és belebújt a cipőjébe. A férje némán figyelte.
— Még megbánod ezt — mondta végül halkan.
— Lehet — felelte Eszter, miközben kinyitotta az ajtót. — De az is lehet, hogy te fogod.
És kilépett, anélkül hogy visszanézett volna.
Nóra szinte azonnal ajtót nyitott a csöngetésre. Elég volt egy pillantás Eszter arcára, hogy lássa: nagy a baj.
— Gyere, gyere be — húzódott félre.
Eszter levette a kabátját, leült a kanapéra, és akkor végre elszakadt a gát. Zokogni kezdett. Nóra szó nélkül mellé ült, és gyengéden simogatta a hátát.
Amikor a könnyei elapadtak, Eszter mindent elmondott. A három évnyi folyamatos anyagi támogatást Erzsébet felé, az ékszerek eladásának követelését, a mostani veszekedést.
— Jól tetted, hogy eljöttél — jelentette ki Nóra határozottan. — Ez így nem mehet tovább.
— De a férjem…
— A férjed, nem a bankod — vágta rá a barátnője. — Megérdemled a pihenést. Jogod van végre magaddal is törődni. Elutazunk a hegyekbe, ahogy elterveztük, és most kivételesen nem érdekel, mit gondolnak.
Eszter bólintott. Három év után először érezte, hogy kiállt önmagáért.
Négy nappal később útnak indultak a hegyek felé. Eszter lenémította a telefonját; Gábor naponta számtalanszor próbálta hívni, de nem vette fel. Most csendre vágyott. Arra, hogy végre egy kicsit egyedül lehessen a gondolataival.