Az első esztendő valóban békében telt. Eszter és Gábor úgy éltek, mintha a világ minden kételyére rácáfolhatnának. A férfi két állást vállalt, hogy biztosítsa a megélhetésüket, és estéről estére fáradtan, de büszkén tért haza. Albérletben laktak, számolgatták a forintokat, spóroltak a fűtéssel, az ételen, mindenen – mégis boldognak érezték magukat.
Eszter gyermeket várt, és ez a tudat szinte ragyogóvá tette. Abban bízott, hogy ha megszületik az unoka, a szülei is meglágyulnak majd. Látni fogják, hogy pénz nélkül is talpon maradtak, és talán belátják, hogy túl szigorúan ítélkeztek.
Amikor világra jött a kis Márk, valami mégis észrevétlenül elmozdult.
Gábort előléptették. A fizetése érezhetően nőtt, vele együtt pedig az önbizalma is – csakhogy ez az új magabiztosság nem ugyanaz az ember volt, akit Eszter megismert. A hangja gyakrabban vált élessé, egyre többször tett szemrehányó megjegyzéseket. Azt hangoztatta, hogy a feleségének „fel kell nőnie a pozíciójához”, és méltón kell viselkednie egy sikeres férfi oldalán.
Nem sokkal később Ilona is beköltözött hozzájuk, arra hivatkozva, hogy segíteni szeretne az unoka körül. A segítség azonban hamar irányítássá változott. Átrendezte a konyhát, beleszólt a nevelésbe, megkérdőjelezte Eszter minden döntését. A lakás légköre fojtogatóvá vált.
Évről évre egyre rosszabb lett a helyzet.
Eszter lassan felismerte: a szülei figyelmeztetése nem volt alaptalan. Mégsem volt ereje beismerni. A büszkesége visszatartotta. Aztán az idő múlása is közbeszólt – úgy érezte, túl sok év telt el, túl sok kimondatlan szó gyűlt össze ahhoz, hogy egyszerűen hazasétáljon.
Most pedig ott tartott, hogy Gábor letiltotta a bankkártyáit. Egyetlen fillérhez sem fért hozzá. A saját otthonában ült, kiszolgáltatva, megalázva.
A telefon az ablakpárkányon hevert. Többször felvette, majd visszatette. Végül mély levegőt vett, és tárcsázott.
– Apa? – a hangja megremegett. – Én vagyok…
– Eszter? – István hangja óvatos volt, de az öröm nem maradt rejtve. – Kislányom… Hogy vagy? És a kisunokám?
– Beszélnünk kellene. Személyesen – nyelte le a torkát szorító gombócot.
A vonal túlsó végén rövid csend állt be.
– Anyád…
– Tudom. De meg kell próbálnom. Azt mondtad, ha egyszer kijózanodom…
– Így mondtam. És tartom is. Holnap hatkor az irodában? Anyád egy hétre Szegedre utazott a nővéréhez.
– Ott leszek.
Amikor letette, különös könnyebbséget érzett. Az első lépést megtette. A legnehezebbet.
A hálószoba felől nevetés szűrődött ki. Gábor és Ilona épp arról beszélgettek, vajon mikor fog „észhez térni” és pénzt kunyerálni bevásárlásra. Az anyós legfeljebb három napot jósolt. Gábor szerint egy hétig is húzza majd.
„Nagyot tévedtek” – gondolta Eszter, és halvány, elszánt mosoly jelent meg az arcán.
Kinyitotta a szekrényt, és a felső polcról elővette a régi, sötétkék kosztümjét. Letisztult szabás, kifogástalan anyag – abban tartotta öt évvel ezelőtt az utolsó komoly prezentációját. Abban az időben még sikeres, magabiztos nő volt.
Másnap az élete legfontosabb beszélgetése várt rá.
Az iroda semmit sem változott. Sötét faburkolat, elegáns bőrfotelek, frissen főzött kávé illata – minden a régi volt.
István már az ajtóban fogadta, és szorosan magához ölelte. Eszter úgy érezte, a benne felgyülemlett feszültség egy része azonnal elpárolog.
– Foglalj helyet – intett az íróasztallal szembeni karosszék felé. – Kérsz kávét?
– Igen, kérek.
Amíg a kávéfőzővel foglalatoskodott, Eszter végignézett a falon sorakozó fényképeken. Gyerekkori képek, diplomaosztó, szakmai díjak. De sem Gáborról, sem Márkról nem volt ott fotó.
– A kis Márk megszólalásig hasonlít rád, amikor ennyi idős voltál – jegyezte meg István, miközben elé tette a csészét. – Láttam képeket róla az interneten.
Tehát figyelte őket. Mindvégig.
– Szégyellem magam – tört ki Eszterből hirtelen. – Igazatok volt. Mindkettőtöknek. Ostoba voltam.
– Nem voltál ostoba. Fiatal voltál és szerelmes – felelte az apja nyugodtan. – Mi történt?
Eszter mindent elmondott. A lassú változásokat, Ilona befolyását, a tegnapi veszekedést, a letiltott kártyákat. István csendben hallgatta.
– Mit vársz tőlem? – kérdezte végül.
– Egy lehetőséget – felelte határozottan. – Hadd bizonyítsam be, hogy még mindig képes vagyok dolgozni. Nem lettem tehetetlen.
– Vissza akarsz térni az üzleti életbe?
– Igen. Tudod, hogy Gábor az Alfa-Építőnél dolgozik, a fejlesztési osztályon.
– Tudom.
– A cég eladó. A tulajdonos csődbe ment.
István arca komoly maradt.
– És szerinted?
– Vedd meg. És nevezd ki valakit az élére… papíron. A háttérből én irányítanám a fejlesztési részleget.
– Eszter, ez nem játék – sóhajtott az apja. – Öt éve kiestél a szakmából. Azóta minden megváltozott.
– Gyorsan felzárkózom.
– Anyád mit szólna ehhez?
– Nem kell tudnia. Üzleti döntés lenne, semmi több.
István megrázta a fejét.
– Túl nagy kockázat pusztán azért, hogy visszavágj a férjednek.
– Ez nem bosszú! – csattant fel Eszter. – Emlékszel, mit értem el korábban? A nagy banki kampányra? A bútorlánc projektjére? Nem véletlenül szereztem hírnevet.
– Régen volt.
– A tudás nem tűnt el. Csak berozsdásodott – nézett rá könyörgőn. – Adj egy hónapot. Felkészülök, átnézem a számokat. Ha nem vagyok rá alkalmas, félreállok. De ha igen…
– És ha Gábor rájön? Elválik, és harcolni fog a gyerekért.
– Nem fog rájönni. Hivatalosan csak tanácsadó lennék. A döntéseket más írná alá.
István hosszasan nézte a lányát, mintha mérlegelne valamit, ami nemcsak pénzről szól. A levegőben ott vibrált a következő kérdés súlya.