– István Iljics Szokolovról van szó – ejtette ki a nevet Gábor közjegyző lassan, nyomatékkal, mintha annak önmagában is súlya volna.
Anna szíve kihagyott egy ütemet.
István Iljics. A nagyapja nagybátyja. Az a csendes, zárkózott férfi, aki a város szélén, egy régi, kissé roskatag, mégis makacsul álló házban élt. Nyugdíjas mérnök volt, özvegy, és úgy tűnt, mintha az élete egy bizonyos ponton egyszerűen megállt volna körülötte. Anna évente legfeljebb kétszer látogatta meg, karácsonykor vagy húsvétkor. Vitt neki süteményt, ő komoran bólintott, teát főzött, és az asztalnál ülve az időjárásról, a munkáról beszélgettek. A férfi figyelmesen hallgatta, éles, fürkésző tekintete mintha a lelkébe látott volna. Péterről soha nem kérdezett.
Meghalt. Egy hónappal ezelőtt.
És ő, a saját válásának poklában vergődve, még csak nem is értesült róla.
– Értem… – suttogta végül Anna. – De nem tudom, ez miként érint engem.
– István Iljics végrendeletet hagyott maga után – felelte a közjegyző tárgyilagosan. – Ebben önt, Anna Viktóriát jelölte meg egyedüli örököseként. A hivatalos ügyintézéshez szükséges, hogy személyesen megjelenjen. Meg tudná oldani még ma?
A közjegyző irodája hűvös és kimért volt. Anna a bőrrel bevont fotel szélén ült, mintha bármelyik pillanatban fel kellene pattannia, és képtelen volt felfogni, ami történik. Gábor, az őszülő, nyugodt tekintetű férfi komótosan elé rendezte az iratokat.
– István Iljics alapos ember volt – jegyezte meg, miközben egy vékony dossziét csúsztatott elé. – A papírokat évekkel ezelőtt elkészíttette. Minden egyértelmű, jogilag támadhatatlan.
Anna gépiesen vette kézbe a mappát. Ujjai remegtek.
– De miért én? Voltak szomszédai, ismerősei…
– Önre hagyta a teljes vagyonát – vágott közbe gyengéden a közjegyző. – A Kert utcai házat a hozzá tartozó telekkel, valamint egy bankbetétet.
Kimondta az összeget.
Anna tüdejéből kiszorult a levegő. A szám, amely elhangzott, felfoghatatlanul magas volt. Több, mint amennyit egész életében kereshetne. Több, mint Péter éves jövedelme az elegáns pozíciójában. Ez az összeg szabadságot jelentett.
– Ez… biztos? – kérdezte rekedten.
– Teljes mértékben. Az ingatlan felújításra szorul, de szerkezetileg jó állapotú. A pénz pedig… a nagybátyja rendkívül takarékos ember volt. Egész életében gyűjtött. És – tette hozzá, miközben a fiókjából elővett egy fehér borítékot – hagyott önnek egy levelet is.
A borítékon Anna neve állt, határozott, idős kézírással.
– Kifejezetten kérte, hogy személyesen adjam át.
Anna óvatosan bontotta fel. Egy kockás lap volt benne, sűrűn teleírva.
„Annácskám,
ha ezt olvasod, én már nem vagyok. Ne sirass. Hosszú élet adatott nekem, és sok mindent láttam. Láttam a férjedet is. Láttam, hogyan néz rád. Hidegség volt a szemében, kislányom. Hideg számítás. Te pedig tele vagy melegséggel, jósággal, azzal az egyszerű tisztasággal, amit az ostobák gyengeségnek hisznek. Az én drága Annuskámra emlékeztetsz – ugyanolyan világos lelkű vagy.
Tudom, hogy egyszer nehéz időszak vár rád. Az ilyen embereket, mint te, a világ gyakran próbára teszi. De csak azért, hogy erősebben álljanak talpra. A ház és a pénz nem ajándék. Kiindulópont. Esély arra, hogy újrakezdj, azok nélkül, akik nem látják az értékedet. Soha ne engedd, hogy bárki azt mondja rád: nincstelen vagy. Akinek számít a véleménye, az ilyet nem gondol.
Légy boldog.
Peti nagyapád.”
A könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Nem próbálta visszatartani őket. A papírt a mellkasához szorítva zokogott – nem a gyász, hanem a megkönnyebbülés könnyeit. Valaki észrevette. Valaki értette. Valaki a halála előtt is rá gondolt, és meg akarta óvni.
A „nincstelen” szó különösen beléhasított. Mintha a nagyapa hallotta volna Péter megvető hangját, mintha érezte volna azt a mérget, amely évek alatt lassan belecsöpögött Anna lelkébe.
Gábor türelmesen megvárta, amíg megnyugszik, majd vizet nyújtott át.
– Itt, itt és itt kell aláírnia – mutatott az iratokra. – Három munkanapon belül a pénz hozzáférhető lesz a számláján.
Anna aláírta. A keze már nem remegett. A betűk határozottak, egyenesek voltak.
Amikor kilépett az utcára, ugyanaz a borús ég fogadta, mégis minden másnak tűnt. A város visszanyerte a színeit. Mély levegőt vett. A hűvös levegő reményt hozott – olyasmit, amit már majdnem elfelejtett.
Elővette a régi telefonját, hogy felhívja a barátnőjét, de két nem fogadott hívás villogott a kijelzőn. Ugyanarról a számról. Arról, amely egykor „Otthon” néven szerepelt. Péter.
Visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Nem hívta vissza. A benne növekvő kemény, hűvös erő egyre szilárdabb lett.
Halkan maga elé mormolta: – Kiindulópont.
Most már volt mire építenie.
A következő három nap ködösen suhant el. Anna elintézte a hivatalos ügyeket, kézhez kapta az öröklési bizonyítványt, és elment a Kert utca 17-be is. A ház öreg volt, a kert elvadult, mégis erős falakkal állt. Nem pusztán ingatlan volt. Menedék. Az ő menedéke.
A barátnője lakásában ülve terveket készített: felújítás, berendezés, talán egy apró virágüzlet, vagy könyvelői szolgáltatás otthonról. Hónapok óta először gondolt a jövőre félelem nélkül, sőt, némi izgalommal.
Ekkor rezdült meg a telefon.
A kijelzőn egy név: Erzsébet.
Egy hete még jéggé dermedt volna tőle a vére. Most csak figyelte a villogó betűket. Nem akarta felvenni. A hívás abbamaradt, majd azonnal újraindult, követelőzően.
Végül fogadta, de hallgatott.
– Annácska, drágám! – csordult túl a mézes hang a vonal túlsó végén. – Te vagy az?
– Igen – felelte röviden.
– Már aggódtam! Csak csörgettelek… Gondoltam, nehogy bajod essen. Most egyedül vagy, támasz nélkül.
A hamis aggodalom hidegebb volt minden sértésnél.
– Jól vagyok, Erzsébet. Mit szeretne?
– Hogyhogy mit? Érdeklődöm! Olyan voltál nekem, mint a lányom. A szívem megszakad, ha arra gondolok, hogy ott vagy magadban. Péter… nos, elhamarkodott volt. A férfiak hibáznak.
Anna csendben hagyta beszélni.
– Úgy hallottam, örökséged lett. Egy magányos rokontól. Egy nő egyedül, nagy összeggel… ez veszélyes. Könnyen rászedik az embert.
„Ahogy most próbálják” – gondolta Anna.
– Megoldom – mondta higgadtan.
– Persze, hogy meg! A segítségünkkel! – élénkült fel Erzsébet. – Család vagyunk. Péter ért a pénzügyekhez, befektetné, gyarapítaná. Én pedig segítenék a ház felújításában, felügyelem a munkát. Jó ízlésem van, tudod.
Anna lehunyta a szemét. Már fejben felosztották a vagyonát.
– Köszönöm, de nincs szükségem rá.
A hang a vonalban azonnal kihűlt.
– Egyedül? Ne légy ostoba. Egész életedben fillérekből éltél. Mit értesz te a nagy pénzekhez? El fogod herdálni. Péter akár vissza is gondolná… ha látná, hogy komolyabb lettél.
Ez már sok volt.
– Nem akarom, hogy visszajöjjön. Viszontlátásra, Erzsébet.
Letette. A keze remegett, de már nem a félelemtől.
Másnap este, amikor ügyvédtől jött haza, a barátnője háza előtt egy ismerős alak állt egy fényes autó mellett. Péter. Elegáns kabátban, drága fehér rózsákkal.
– Vártalak – mondta, amikor meglátta.
Anna néhány lépésre megállt.
– Miért?
– Beszélni szeretnék. Bocsánatot kérni. A tárgyaláson mondott szavaim… túlmentem a határon.
Felé nyújtotta a virágot. Anna nem vette el.
– Pontosan azt mondtad, amit gondoltál – felelte csendesen. – Most pedig azért vagy itt, mert pénzem lett.
– Ne légy cinikus – szűkült össze Péter szeme. – Tíz év nem semmi. Újrakezdhetnénk. Segítenék kezelni az örökségedet.
Lépett felé, meg akarta érinteni.
Anna hátrált.
– Az életem legnagyobb csalódása te voltál. Nincs szükségem a segítségedre.
A férfi arca eltorzult, a megbánás álarca lehullott.
– Óriási hibát követsz el! Egyedül nem fog menni! Mindent elveszítesz, és akkor majd könyöröghetsz!
Anna fáradtan nézett rá.
– Már elveszítettem mindent. Amikor melletted éltem. Többé nem.
Sarkon fordult, és bement a házba. Tudta, hogy ez még nem a vég.
Ugyanezen az estén Péter tágas, csillogó konyhájában összegyűlt a család. A levegőben drága kávé és még drágább konyak illata keveredett – és valami sűrű, sötét indulat.
Péter fel-alá járkált a fényes padlón, pohárral a kezében. Az arca dühösen rángott.
– Elküldött a… – kezdte, és a hangja tele volt sértett hiúsággal és fortyogó haraggal.