– …elküldött! Érted? Elhajtott! Az a… az a senki, aki mindent nekem köszönhet! – tört ki Péterből a düh.
Erzsébet az asztalfőn ült, egyenes háttal, méltóságteljesen, akár egy trónon ülő uralkodó. Lassan kavargatta a kávéját, mintha csak az időt mérné, ajkai vékony, szigorú vonallá préselődtek.
– Nyugodj meg, Péter – mondta halkan, de metsző élességgel. – Mindig hagyod, hogy az indulataid vezessenek. Hányszor mondtam már: az ostobaságot és a sértődöttséget hideg számítással kell kezelni. És még valami. Ő már nem az a nincstelen lány. Sajnos most már nem. Ez pedig teljesen új helyzetet teremt.
Krisztina a poharába kapaszkodva nagy kortyokban itta a konyakot, mintha szörp volna. A szeme lázasan csillogott.
– Én megmondtam! Már akkor látszott rajta, amikor abban az üres lakásban állt, és úgy nézett rám, mintha fölöttem állna! A kopott szőnyegével meg a kacatjaival! Most meg hirtelen nagyasszony lett? Örökség, ház, pénz… Ugyan már, kicsoda ő?
– Elég, Krisztina – csattant fel Erzsébet anélkül, hogy ránézett volna. – A hisztid senkit nem érdekel. Gondolkodni kell.
Letette a csészét, összefonta a kezét az asztalon, és fiára szegezte a tekintetét.
– Vegyük sorra. Anna, a csendes, jelentéktelen könyvelő, váratlanul komoly vagyon fölött rendelkezik. Olyan eszközök fölött, amelyekhez sem tapasztalata, sem kapcsolati hálója, sem megfelelő intelligenciája nincs. Egész életében mások pénzét számolgatta. Ez minden, amire képes.
– Felajánlottam, hogy segítek! – csapott az asztalra Péter. – Virágot vittem, bocsánatot kértem! És mit kaptam cserébe?
– Nem úgy reagált, ahogy számítottál – jegyezte meg az anyja hűvösen. – Akkor más módszer kell. Nem nézhetjük tétlenül, hogy ez a vagyon kicsússzon a kezünkből. Főleg nem azt, hogy ő herdálja el. Tíz év ment rá erre a házasságra. Tíz év a te életedből, Péter. Ez befektetés volt. Ideje megtérülést látni.
A sarokban ülő László eddig csendben majszolta a szendvicsét. Most halkan felköszörülte a torkát.
– Nem lehetne… békén hagyni? Majd boldogul valahogy…
A mondat befejezetlen maradt. Erzsébet tekintete úgy vágott bele, mint penge a húsba.
– Van valami különösen zseniális ötleted, László? – kérdezte lágy, de fenyegető hangon. – Hogyan pótoljuk, ha Péter prémiumai elmaradnak? Vagy miből vesz Krisztina új bundát? Ha nincs, inkább hallgass.
László lehajtotta a fejét, és némán tovább evett.
– Péter, a kedveskedő próbálkozásod csődöt mondott – folytatta Erzsébet. – Akkor nyomást gyakorlunk. Mindenkinek van gyenge pontja.
– Neki mi? – vont vállat a fia. – Most úgy viselkedik, mintha falba ütköznék.
– Nincs áttörhetetlen fal. Egyedül van. Az egyedüllét bizonytalanná tesz. Meg lehet próbálni érzelmi úton hatni rá. Emlékeztetni, hogy mi vagyunk az egyetlen családja. Hogy a világ kegyetlen, és segítség nélkül elbukik.
– A legutóbbi telefonod után erre aligha vevő – morogta Péter.
– Akkor marad a keményebb út. Olyan helyzetbe kell hoznunk, hogy maga kérje a támogatásunkat.
Krisztina felélénkült.
– Indítsunk el pletykákat! Hogy csalt az örökséggel! Vagy hogy az öreg nagyapja simlis volt! Vagy hogy direkt hálózta be, hogy pénzhez jusson!
Erzsébet elgondolkodva dobolt az asztalon.
– A rágalom hatásos fegyver, de csak végső esetben. Először komolyabb eszköz kell. Péter, azt mondtad, kapott egy régi házat?
– Igen, a Szegfű utcában. Ráfér a felújítás.
– Annál jobb. Találhatnak „hiányosságokat” a papírokban. Felbukkanhatnak elmaradt közműtartozások. Vagy jelentkezhet egy állítólagos örökös, aki megtámadja a végrendeletet. Ismerek egy ügyvédet, aki ért az efféle finom megoldásokhoz.
Péter arcán végre elégedett mosoly derengett.
– Így már más. Jogilag sarokba szorítani. Aztán megjelenek megmentőként. Természetesen részesedésért.
– Pontosan – bólintott Erzsébet. – Két oldalról támadunk. Én lelkileg, te jogi és pénzügyi fronton. Addig kell szorítani, amíg teljesen magára maradtnak érzi magát. Vagy visszajön, vagy önként átadja a vagyon kezelését.
– És ha nem roppan meg? – kérdezte Krisztina.
Erzsébet lassan kortyolt, majd csészéje koppanása baljóslatúan csendült.
– Akkor összezúzzuk. Bíróságon megtámadjuk az örökséget, és meglátjuk, meddig jut a régi szőnyegével. Meg merte kérdőjelezni a családunk jogát arra, hogy megszerezzük, amit akarunk. Ezt nem hagyjuk megtorlatlanul.
A tekintete végigsiklott a jelenlévőkön. Ez volt az ő családi tanácsuk – ragadozók gyűlése, akik már kiszagolták a prédát.
– Holnap kezdünk.
A következő napok baljós csendben teltek. Anna érezte, hogy készül valami, ezért gyorsan és rendszerezetten cselekedett. Szabadságot vett ki, és minden idejét az örökség ügyeinek szentelte. A közjegyző ajánlására felkeresett egy tapasztalt ügyvédnőt, Katalint, aki alaposan áttanulmányozta az iratokat.
– A végrendelet megtámadhatatlan – jelentette ki határozottan. – Gyakorlatilag betonbiztos.
Katalin tanácsolta azt is, hogy költözzön be a házába.
– Saját terepen más az ember tartása – mondta. – Ott ön az úr. Ez erőt ad.
Anna egyszerre félt és érezte igaznak a javaslatot. Megköszönte barátnője vendégszeretetét, összepakolta szerény holmiját, és beköltözött a Szegfű utca 17-be.
A ház hűvös csenddel és öreg fa illatával fogadta. Poros volt, üres, mégis szilárd és nyugodt. Kitárta az ablakokat, majd takarítani kezdett. A fizikai munka kitisztította a fejét; minden lesöpört pókhálóval mintha a múlt terhét is eltávolította volna.
A negyedik napon, miközben az egyik ablakot tisztította, autó zúgását hallotta. Szíve nagyot dobbant. Az üvegen át felismerte Péter kocsiját. Egyedül érkezett.
Nem sietett elé. Kinyitotta az ajtót, és a küszöbön maradt, útját állva.
Péter végigmérte a házat.
– Szép kis palota – jegyezte meg gúnyosan.
– Az otthonom – felelte Anna nyugodtan. – Mit akarsz?
Péter sóhajtott, mintha terheket cipelne.
– Utánajártam a dolgaidnak. Komoly problémák vannak. A papírok nincsenek rendben. Előkerülhetnek régi tartozások. A környék sem veszélytelen. Egyedül nem fog menni.
Várt, hogy megijedjen. De Anna hallgatott.
– Hajlandó vagyok félretenni a nézeteltéréseinket – lépett közelebb. – Vállalom az ügyintézést. Szerződést kötünk, én kezelem a vagyont. Természetesen jutalékért.
Anna szinte megsajnálta az átlátszó szándék miatt.
– Már van ügyvédem – mondta higgadtan. – Minden kérdést vele intézek.
Péter arca megkeményedett.
– Megőrültél? Felfalnak az ügyvédek! Az utolsó filléred is rámegy!
– Az én pénzem.
– Nem érted! Ez komoly vagyon! El fogod rontani! Mindig is szerencsétlen voltál! Az is maradsz!
A szó, amelyet annyiszor használt ellene, most tompán pattant le róla.
– Tudod, igazad volt valamiben – felelte Anna csendesen. – Valóban szegény voltam. De nem pénzben. Önbecsülésben. Hagytam, hogy így bánjatok velem. Ez volt az igazi hiány. A pénz csak kinyitotta a szemem.
Péter fuldoklott a dühtől.
– Megtámadom! Jogom van hozzá!
– Nincs – vágta rá Anna. – Már ellenőrizték. Te idegen vagy. Most pedig menj el.
– Megbánod! – sziszegte. – Még könyörögni fogsz!
Anna lassan becsukta előtte az ajtót. A zár kattanása erősebb volt bármilyen kiabálásnál.
A motor felbőgött, a gumik csikorogtak, aztán csend lett. Csak a madarak hangja maradt és a saját egyenletes lélegzete.
Nem érzett diadalt. Csak méltóságot. Megvédte a határait – nem csupán egy házat, hanem a döntés jogát.
Tudta, sok munka vár rá. De ez most az ő élete volt.
Nem kellett sokat várnia az újabb támadásra.
Néhány nappal később kezdetét vette az, amit Katalin később „összehangolt lejárató hadjáratnak” nevezett. A szavakat tettek követték.
Elsőként Júlia hívta, volt kolléganője.
– Anna, ne idegeskedj, jó? – kezdte bizonytalanul. – A céges csoportban valaki azt terjeszti, hogy csalással jutottál az örökséghez. Hogy idős embereket hálózol be, és hamarosan vizsgálat indul ellened.
Anna a tornácon ült, és a kert friss zöldjét nézte. Ujjai elfehéredtek a telefon körül.
– Mit válaszoltál?
– Elküldtem melegebb éghajlatra. De ez nem véletlen. Honnan szedik ezt?