A bíró kalapácsának éles koppanása végigszaladt a tárgyalóterem levegőtlen csendjén. A hang visszaverődött a falakról, mintha még a magas ablakon beszűrődő fényben lebegő porszemek is egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek volna. Anna számára ez az ütés nem pusztán formaság volt – lezárt egy teljes évtizedet az életéből. Tíz esztendőt, amelyre most már csak úgy tudott gondolni: végzetes tévedés.
A kemény fa padon ült, ujjai görcsösen markolták az ülés szélét, hogy ne látszódjon remegésük. A terem túlsó oldalán, tőle távol, ott foglalt helyet a „családi különítmény”: Péter, mellette az anyja, Erzsébet, valamint a húga, Krisztina. Úgy festettek, mint akik egy megnyert csata után készülnek az ünneplésre. Erzsébet arcán az a jól ismert, fölényes kifejezés ült, amely egyszerre sugallt unottságot és lenézést, mintha az egész eljárás méltatlan volna hozzá. Krisztina félig hátradőlve a telefonját görgette, időnként felpillantott Annára, tekintetében kíváncsi megvetéssel.
Péter… idegennek tűnt. Hibátlan szabású, drága öltöny feszült rajta, csuklóján új karóra villant, szája sarkában türelmetlen, undorral vegyes rándulás. Hol volt az a férfi, aki egykor ragyogó szemmel beszélt közös jövőről, és csillagokat ígért az égről? Az a fiatalember mintha régen meghalt volna. A helyét egy hideg fejjel számoló, sikeres üzletember vette át.
– A házasság felbontását kimondom. Anna és Péter házassága ezzel megszűnt – jelentette ki a bíró tárgyilagos hangon.
Erzsébet elégedetten bólintott. Krisztina végre eltette a telefonját.
Anna testén jeges üresség futott végig. Ennyi volt. Vége.
Egyszerre álltak fel, és az ajtó felé indultak. A tágas előcsarnokban Péter megállt, hogy anyja és húga előremehessen. Aztán Annához fordult. A nő megdermedt. Újabb sértés? Kioktatás?
Péter lenézett rá. A szemében semmi más nem volt, csak tiszta, szűretlen megvetés. Ajka sarka halvány, kegyetlen mosolyra húzódott.
– Na végre – mondta halkan, de élesen artikulálva, hogy más ne hallja. – Megszabadultam a csórótól.
A szó nehéz tárgyként zuhant közéjük. „Csóró.” Mint egy penge, úgy hasított bele Anna dermedtségébe. A márványfalakról visszhangozni látszott.
Nem jött ki hang a torkán. A lélegzete elakadt, tekintete kétségbeesetten kutatta Péter arcát, hátha felfedez rajta valami ismerőset abból az emberből, akit valaha szeretett.
Péter, látva a hatást, elégedetten hátat fordított, és csatlakozott a várakozó családjához. Erzsébet súgott neki valamit, ő felnevetett. Krisztina elhaladva Anna mellett odavetette:
– A lakáskulcsot nehogy elfelejtsd ott hagyni. Péter zárat cseréltet.
Aztán kiléptek az üvegajtón a napsütésbe, beszálltak Péter drága terepjárójába, és elhajtottak. Mintha csak kidobtak volna valamit, ami útban volt.
Anna egyedül maradt az előcsarnokban. A sértés újra és újra felcsendült a fejében. Lassan kiment az utcára. A nap ugyanúgy sütött, de számára minden elvesztette a színét. Egyetlen szatyrot szorongatott – ennyit vitt magával a bíróságra. A többi holmija, könyvek, fotók, apró emlékek, ott maradtak abban a lakásban, amelyet Péter már kizárólag a magáénak tekintett.
„Csóró.” Tehát így látta őt mindvégig? A könyvelői állását, a kényelmes, de nem márkás ruháit, azt, hogy nem követelt luxusajándékokat? A szerelmét is?
Beszállt régi, kopott ferdehátú autójába, becsukta az ajtót. A benzin és az öreg kárpit ismerős illata körülölelte. Itt végre széthullhatott. A könnyei hangtalanul potyogtak, vállát rázta a zokogás. Nem is annyira a sértettség fájt, inkább a szégyen. Hogy hagyta idáig fajulni. Hogy nem látta előbb. Hogy tíz év törődést és támogatást adott annak az embernek, aki most egyetlen szóval intézte el.
Amikor beindította a motort, az köhögve reagált. A különbség közte és Péter hangtalanul suhanó autója között szinte jelképes volt. Ő most szabad, sikeres, megszabadult a „ballaszttól”. Anna pedig megalázva, egyedül.
Ám valahol mélyen, a fájdalom alatt, megmozdult valami kemény és hideg. Parányi szikra. Nem még harag, nem bosszú. Csak felismerés. A szavaknak súlyuk van. És egyszer minden kimondott szóért fizetni kell.
Egy héttel később visszatért a lakásba – ha ezt visszatérésnek lehetett nevezni. Azért ment, hogy összeszedje az utolsó személyes tárgyait, és ott hagyja a kulcsot, ahogy Krisztina parancsolta.
Lassan kapaszkodott fel a harmadik emeletre. A lépcsőház minden repedését ismerte, mégis idegennek hatott. Az ajtón még ott függött a közös vezetéknév. Ugyanazzal a nyikorgással nyílt ki, amelyet Péter mindig meg akart javíttatni, de sosem ért rá.
Bent kongott az üresség. A drága kanapé, a szekrénysor, a dohányzóasztal eltűnt – Péter magával vitte, ami „értékes”. Ami maradt, szerinte nem számított.
A hálószobában, a fal mellett, ahol valaha az ágyuk állt, egyetlen kartondoboz hevert. Mellette feltekert szőnyeg – még Anna vette a házasság előtt –, és néhány kopott könyv.
Letérdelt a doboz mellé. Egy kis ékszerdoboz, jegyzetfüzetek, iratok, és fényképek. Nem akarta magával vinni őket, mégis az egyik boríték után nyúlt.
Az első képen a folyóparton álltak. Fiatalok, nevetnek. Péter átkarolja, arca tele gondtalan boldogsággal. Emlékezett arra a napra. Fagyit ettek, terveket szőttek.
– Meglátod, Anna, bármit elérünk, ha együtt maradunk.
Hová tűnt ez az ember? Aki éjszakákon át dolgozott rajzokon az előléptetésért, majd hajnalban csillagokat mutatott neki a bérelt garzon erkélyéről? Lassan változott meg. Minden új pozícióval, minden sikeres üzlettel. Egyre fáradtabb, ingerültebb lett. Szégyellte Anna szerény munkáját, a barátnőit, a „nem elég ambiciózus” gondolatait.
A következő fotón már ebben a lakásban ünnepelnek. Péter osztályvezető lett. A kép közepén áll, pohárral a kezében, büszkén. Anna mosolyog mellette, de a szemében már bizonytalanság csillan.
Hirtelen éles csengetés hasított a csendbe. Anna összerezzent, a fotó a földre esett. Tudta, ki az.
Ajtót nyitott. Krisztina állt ott élénk színű kosztümben, új táskával. Kíváncsian pásztázta végig a lakást.
– Ó, már itt vagy? Azt hittem, még mindig annál a szerencsétlen barátnődnél húzod meg magad.
Anna szó nélkül félreállt.
Krisztina körbejárt, mintha ellenőrizné, nem vitt-e el valami értékeset.
– Péter üzeni, hogy siess. Jövő héten jön az új bútor. És a zárakat is cserélik. Szóval vidd a kacatjaidat, és add át a terepet. Az új feleségével fog itt élni, nem a te poros emlékeiddel.
„Új feleség.” A szó arcul csapta. Sejtette, hogy van valaki, de itt, ezek között a falak között hallani – szinte elviselhetetlen volt.
– Nem kacatokat viszek – felelte csendesen, de határozottan Anna. – Az emlékeimet.
Krisztina felnevetett.
– Ugyan mire? Arra, hogy visszahúztad? Péter most már magasabb szinten játszik. Te csak fékezted. A lelkizéseddel, az örök érzékenységeddel. Az üzlethez társ kell, nem egy problémás sírós nő.
Anna ekkor már nem csak kárörömöt látott a szemében, hanem irigységet is. A mindig a sikeres báty árnyékában élő húg most élvezte, hogy valaki nála is lejjebb került.
– Mondd meg Péternek – szólalt meg erősebben –, hogy hamarosan mindent elviszek. A kulcsot a lábtörlő alá teszem.
– El ne felejtsd – felelte Krisztina, majd még odaszúrta: – Tényleg megszabadult egy hatalmas tehertől. Jobb, ha te is belátod.
Az ajtó becsapódott.
Anna visszanézett a kezében tartott fényképre. A mosolygó fiúra, aki már nem létezett. Óvatosan visszatette a dobozba, tetejére helyezte azt a kopott verseskötetet, amelyet az első évfordulójukon kapott.
Az ablakhoz lépett. Lent Krisztina taxiba szállt, hevesen magyarázott a telefonba.
„Fékezted… Teher… Csóró…”
A szavak még fájtak, de már tisztábban. Nem sírt többé. Ujjai a párkányba mélyedtek, ahogy figyelte az autót eltűnni az utcán.
Körülnézett az üres szobában. Nem maradt itt semmi az otthonból. Csak por és idegennek tűnő emlékek.
Felkapta a dobozt, és anélkül, hogy hátranézett volna, kilépett a lakásból. Az ajtó ugyanazzal a nyikorgással zárult. Most végleg.
A barátnőjénél töltött hét egy szürke masszává olvadt össze. Anna nappal dolgozott, este némán bámulta a falat. A sértő szó újra és újra felhangzott benne. Esőcseppek ritmusában, autódudák hangjában, az óra ketyegésében. Kiüresedettnek érezte magát.
Albérlethirdetéseket böngészett, számolgatta a megtakarítását. A könyvelői fizetés, amely korábban elegendőnek tűnt, most nevetségesen kevés volt. Lakbér, élelmiszer, közlekedés – alig maradna valami. Szűkös, megalázó élet. Olyan, amire Péter csak legyintene.
Egy borongós reggelen azonban megszólalt a munkahelyi telefonja. Ismeretlen szám villogott.
– Anna Viktória? – kérdezte egy udvarias férfihang. – Gábor közjegyző vagyok. Sürgős és fontos ügyben szeretnék találkozni önnel. Örökséggel kapcsolatos.
Anna majdnem elejtette a készüléket. A szíve hevesen vert.
– Örökség? Biztos tévedés. Nekem már nincsenek rokonaim…
A vonal túlsó végén rövid csend állt be, majd a férfi nyugodt hangon folytatta.