Balázs mélyet sóhajtott, úgy érezte, végre pont került a vita végére. Abban a hitben volt, hogy a boríték átadásával minden elsimult. Még közelebb is lépett, hogy átkarolja a feleségét, ám Lilla egy gyors mozdulattal kitért előle.
– Ne érj hozzám – mondta csendesen, majd szó nélkül bevonult a hálószobába.
Attól kezdve megváltozott a levegő a lakásban. Külső szemlélő talán semmit sem vett volna észre: Lilla továbbra is hajnalban kelt, elkészítette a reggelit, óvodába vitte a kislányukat, onnan sietett a munkahelyére, délután pedig rohant haza főzni, fürdetni, altatni. Minden ugyanúgy zajlott, mint korábban – csakhogy belőle eltűnt valami. Mozdulatai szabályosak és precízek voltak, akár egy jól beállított szerkezeté, amely teszi a dolgát, de nem érez.
Erika közben elégedetten szemlélte az eredményt. Meggyőződése volt, hogy sikerült megtörnie a makacs menyét, és végre rábírta, hogy belássa, mi az igazi rend egy családban. A közös reggelik alkalmával élvezettel sorolta, mennyit gyarapodott a vagyonuk.
– Látjátok, milyen sokra jutunk, ha összedolgozunk? – magyarázta, miközben vastag vajréteget kent a kenyérre. – Lilla beadja a fizetését, én hozzáteszem a nyugdíjam, Balázs is becsülettel hazahozza a pénzt. A beosztást pedig bízzátok csak rám. Ha így haladunk, jövőre akár új autót is vehetünk.
– És az az autó pontosan kinek lesz? – kérdezte egy alkalommal Lilla anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a tányérjáról. – Amikor azt mondod, „nekünk”, az alatt kit értesz pontosan?