Erika lassan hátradőlt, majd kimért, hideg hangon folytatta:
– Kedvesem, az én tetőm alatt élsz. Az én konyhámból eszel, az én bútoromat használod nap mint nap. És azt hiszed, jogod van külön félretenni pénzt? Ez nem más, mint a család semmibevétele. A szokásainké, az elveinké. Ugye, Balázs?
A kérdés súlya ránehezedett a férfira. Balázs összegörnyedve ült az asztalnál, tekintete a saját ujjaira szegeződött. Lilla észrevette, ahogy megfeszül a háta, mintha erőt gyűjtene, hogy megszólaljon. Egy pillanatra fel is pillantott, de a szemében már ott ült az a jól ismert, kiüresedett bizonytalanság.
– Anyának igaza van. Így lesz a legegyszerűbb mindenkinek – dörmögte, anélkül hogy a feleségére nézett volna.
Abban a másodpercben Lillában nem valami tört darabokra – inkább úgy érezte, mintha egy túlfeszített húr pattant volna el benne. Végignézett a férjén, majd Erikán, aki már magabiztos, győzedelmes mozdulattal nyújtotta a kezét a boríték felé.
– Rendben – felelte Lilla higgadt, szinte érzelemmentes hangon. – Ha ezt akarjátok, legyen.
A borítékot Erika kezébe tette. Az asszony elégedett, diadalittas mosollyal vette át, és észre sem vette azt a kemény, elszánt fényt, amely egy pillanatra felvillant a menye tekintetében.
– Látod, tudtam én, hogy értelmes lány vagy – mondta leereszkedő kedvességgel. – Elteszem a családi széfbe. Ott biztosabb helyen lesz.
Ezzel méltóságteljes léptekkel kivonult a helyiségből, magával vive a borítékot – és valami olyasmit is, aminek hiánya csak később vált igazán érezhetővé.