– Sajnálom, de ez az összeg a közös számlára kerül – jelentette ki Erika Gál ellentmondást nem tűrő hangon, amikor Lilla Kelemen átnyújtotta Balázsnak a borítékot, benne az első fizetésével, amit a gyes lejárta óta kapott. – Ebben az otthonban mindent megosztunk egymással. Ez nálunk így szokás.
Lilla a nappali küszöbén torpant meg. Ujjai görcsösen szorították a borítékot, a papír széle szinte belevágott a bőrébe. Alig egy órája vette át, még érezte rajta a friss nyomdafesték szagát. Nyolc hosszú hónapon át számolta a napokat, hogy újra munkába állhasson, hogy ismét legyen saját keresete, hogy ne csupán a babakocsi mögött tologatott árnyékként létezzen. Most pedig Erika ugyanazzal a hűvös természetességgel fosztotta meg ettől az elégtételtől, ahogyan az elmúlt három esztendőben sorra vette el tőle a döntéseit, a terét, az önállóságát.
Balázs a kanapé közepén ült, két tűz között: az anyja és a felesége között. Tekintete idegesen cikázott egyikükről a másikra, de Lilla már előre tudta, mi következik. Hallgatni fog. Úgy tesz majd, mintha ez csupán jelentéktelen vita lenne. Megint egyedül marad ebben a csatában, amelyben kezdettől fogva lejtett a pálya.
– Erika, ezért a pénzért én dolgoztam meg. Ez az én bérem – mondta Lilla, igyekezve megőrizni a nyugalmát, bár belül tombolt.
Az anyósa ajkán megjelent az a jól ismert, fölényes félmosoly, amely mindig feltűnt, valahányszor a menye saját jogairól mert beszélni, és a szobában érezhetően megfagyott a levegő.
